Ülök a villamoson, csakúgy sikamlik alattam a tér és az idő. Süket vagyok a külvilág zajaira, belülre figyelek. Figyelem a gondolataimat. Ekkor elkap egy rövidzárlat. Biztosíték lecsap, fények kigyúlnak.

Hogy kerültem ide és kik ezek a lények, akik körülvesznek?

Ugyanúgy néznek ki. Van fejük, testük, csakúgy, mint nekem. Különböző színű anyagokkal fedik be magukat, s a fejükön a szőr sem ugyanolyan. Kinek hosszabb, kinek rövidebb, sötét, világos , sőt van, akinek egyáltalán nincs is. Maguk elé merednek, vonásaik megfeszülnek. Gondolatfoszlányokba süppednek.

Ha észrevennék, hogy zöld a bőröm, és az arcom nagyrészét a szemeim uralják , talán akkor felébrednének. Némelyik sikítozna, a másik elájulna, és lenne, aki erőszakot alkalmazna, vagy némi haszon és hírnév reményében magával hurcolna az ismeretlenbe.

Ha észrevennék.

Ugyanolyanok. Csak van, amelyik szélesebb, van amelyik hosszabb, némelyik virágillatot áraszt (vajon hogyan csinálja?) megint másik beszélget valakivel, aki nincs jelen. Tehát itt is működik a telepátia. Akkor annyira nem is hülyék... - gondolom magamban, és a következő pillanatban, mintegy varázsütésre, átváltozom.

És tágra nyílt szemmel bámulom, hogy ekkora bazinagynarancsbőrös seggre hogy vehet fel valaki babarózsaszín, áttetsző streccsnadrágot. (A fekete tangáról nem is beszélve...)