A zene ereje

A karmester teljes beleéléssel, mégis leheletfinoman vezényelt.  Pálcája akár egy varázspálca; szinte izzott, ahogy belehasított a levegőbe.

Valahogy érezte, hogy egészen különleges darabbal van dolga. Egy bolhapiacon bukkant rá, és a pálca szinte hipnotikus hatást gyakorolt rá. Ahogy a kezébe vette, hihetetlen boldogság töltötte meg szívét. Kérdezte az árustól, hogy hol bukkant rá, de az titokzatosan csak annyit mondott, hogy a pálca mindig megtalálja a gazdáját, és ingyen neki adta. Szerencsére nem kellett sokáig várnia, hogy kipróbálhassa. Aznap egy jótékonysági esten koncerteztek.

„Na nem mintha a sok újgazdag egy pillanatig is értékelné a zene erejét.” – gondolta, miközben megkötötte csokornyakkendőjét.

Aztán mikor a teremben teljes lett a csönd, s ő intett egyet a pálcával, hirtelen az az érzés kerítette hatalmába, mintha eggyé forrt volna vele. Azon nyomban megszűnt gondolkodni. Arcán egyszerre tükröződött a tökéletes összpontosítás, és a végtelen ellazulás. Együtt létezett a zenével, ő maga volt a zene, ott lüktetett minden mozdulatában, átjárta minden porcikáját. Jelen volt, és mégis olyan megmagyarázhatatlanul távol. A zenészek számára szintén megszűnt a külvilág, csak Ő létezett, együtt rezegtek vele, a zenével. Ez maga volt az eksztázis, a meditáció, a gyónás és a megbocsátás. Szemükben könnycsepp csillogott, ahogy szívük teljes szeretetével csalogatták elő hangszereikből a kristálytiszta hangokat. Nem értették, mi történik, de nem is érdekelte őket. Soha ilyen ihletettnek még nem érezték magukat. Ki lehetett olvasni tekintetükből a teljes odaadást, az alázatot, ahogy feláldozták magukat a muzsika szent oltárán.

Lassan szétnézett a teremben. Az emberek úgy ültek körülötte mintha transzba estek volna. Mindenki nyugodt volt, látszott, hogy a feléjük áradó zene hipnotikus hatással van rájuk. Nem számított, ki honnan jött vagy hová tartott. Nem számított, kinek mennyi pénze volt, nem számítottak a méregdrága ruhák vagy a briliáns nyakékek. Senkinek nem volt neve, nem volt hivatása, nem volt családja. Senkinek nem volt múltja, és nem volt jövője.

A hegedű fájdalmasan felsikoltott. A levegő megtelt a közelgő halál félelmetesen bódító illatával. Besiklott az emberek bőre alá, be a pórusaikon át, hogy szétáradjon a testükben, jelezvén szánalmas múlandóságukat.

A reakció leírhatatlan volt. Egyesekből hihetetlen intenzitással tört elő a zokogás, s egybeforrt a zene hullámzásával; részévé vált annak. Mások letérdepeltek a földre, és imádkozni kezdtek.

Volt, aki az eksztázis hatására letépte magáról az inget, egy hölgyből pedig orgazmusra emlékeztető sikoly tört elő. A terem megtelt emlékekkel, fájdalommal és félelmekkel, a legmélyebbről feltörő titkokkal, amelyek lassan mérgezik meg az életet, szinte észrevétlenül. Először az agyba hatolnak be, aztán a szívet bénítják meg. De mivel ma már ez természetes, senkinek sem tűnik fel.

Ám ott abban a szent pillanatban a hirtelen támadt felszabadultság érzése minden addigi konvenciót felrúgott. Az emberek felugráltak székeikből, ahol addig odaszegezve ültek. Volt, aki táncra perdült, mások pedig elkezdtek vezényelni. Olyan gyönyörűségüket lelték benne, mintha világéletükben erre vágytak volna. Végül mindenki a karmester mögé gyűlt, és együttes energiáikat befektetve vezényelték a zenekart. Ez azonban már a zenészeknek is sok volt. Abbahagyták a játékot. És akkor megtörtént a csoda.

A zene folytatódott, mintha mi sem történt volna. Magasabb szférákból érkező muzsikaszó töltötte meg a teret. Az emberek áhítattal hallgatták, karjukat a magasba nyújtották, s először arcukat, majd egész testüket beborította egy fentről érkező fényesség.

Aztán csend lett.

Később, mikor a szükséges intézkedéseket végző szervek kiértek a helyszínre, értetlenkedve csóválták a fejüket. Nem találtak mást, csak egy karmesteri pálcát.

- Főnök, van valami ötlete, hogy mi történhetett itt? Hogy létezik, hogy több tucat ember bejött, de egy sem távozott? – kérdezte egy fiatal rendőr, de mindjárt meg is bánta, hogy kinyitotta a száját.

Már hozzászokott, hogy válaszra sem méltatják. Így telt egész eddigi élete. Ennek ellenére érezte, ahogy a düh kezdi elönti az agyát. A pálca végéből ekkor halk zene kezdett kifelé csordogálni.

- Nézze főnök, füstöl a vége! – kiáltott fel meglepetten.

- Hát fújja el, maga barom. – mondta a másik bosszúsan, és arrébb sétált.

Ahogy a kezébe vette, és elkezdte fújni, a füst egyre nagyobb lett, és először egy város, majd egy utca képe kezdett kirajzolódni benne. Ahogy elmerült a látványban, a zene is egyre hangosabbá vált. Elöntötte a boldogság, mert először az életben tudta, mit kell tennie.

- A pálca mindig megtalálja a gazdáját. – gondolta, és elindult, hogy teljesítse a küldetését.