Az ötödik Potter-film végleg kiszakítja Harryt a gyerekkorból, a kis varázslótanoncnak férfivá kell válnia. A képek ugyanolyan gazdagon burjánzók, mint a korábbi epizódokban, de a mese világa mégis megváltozott, a felnőttkor súlya nehezedik rá.

Harry Potter erősen kamaszodik. A J. K. Rowling ötödik Potter-könyvéből, a Harry Potter és a Főnix Rendjé-ből készült filmben korántsem csak Daniel Radcliffe férfiasodó testalkata és határozottabbá váló arcvonásai jelzik a felnőttkorba való átmenetet: az egész epizód erről szól. Rég elhagytuk a Chris Columbus-féle gyermeteg mesevilágot, habár a Roxfort falai ugyanúgy tornyosulnak fölénk, mint az előző részekben, és a régi szereplők köszönnek vissza, ez a világ már nem az a világ.

A Harryre leselkedő veszedelmek természetesen minden eddiginél nagyobbak: a nyári szünet után társaival együtt visszatér az iskolába, ahol kiderül, hogy Dumbledore-on kívül szinte senki sem hiszi el neki, hogy Voldemort, a sötét nagyúr valóban visszatért és a vesztükre tör. Dolores Umbridge (a Mike Leigh Vera Drake-jéből ismert, lenyűgöző Imelda Stauntonra szinte rá sem ismerni) személyében új tanár érkezik, aki ahelyett, hogy a sötét varázslatok kivédése tantárgyat oktatná, eszközeiben nem válogatva a minisztérium érdekeit igyekszik érvényesíteni az iskolában.

Természetes - és teljesen életszerű, habár ez nem feltétlenül lenne elvárás egy mesefilm esetében -, hogy a főhősök növekedésével párhuzamosan a külvilág, az "igazi" élet egyre inkább beszüremkedik a hétköznapjaikba, és ezt apróságok sokaságával, finoman ábrázolja a film. A Roxfort csodapalotája már sokkal jobban hasonlít egy valódi bentlakásos kollégiumhoz (a srácok gitárzenét hallgatnak a társalgóban, az asztalon nem csak túlgondolt ételköltemények, hanem kukoricapelyhes dobozok is sorakoznak, fiúk és lányok szégyenlősen flörtölős pillantásokat váltanak), és Harry és barátai életét olyan felnőtt problémák befolyásolják, mint a minisztérium hatáskörének és az iskola szuverenitásának ütközése és a média manipulatív ereje. Izgalmas új szintet jelent mindez a filmben, adalék a fősztorihoz, ami igazából Harry belsejében zajlik.

Tudjuk, hogy Voldemort fel fog bukkanni, és Harrynek - hitetlen környezete által tovább táplált - félelmeit leküzdve ismét ki kell állnia ellene. Ha pszichológusszemmel akarnánk elemezni a történetet, azt mondhatnánk, hogy ahogyan a népmesei, sárkányt leölő legkisebb királyfi története a férfivá válás allegóriája, úgy a Főnix Rendje is pontosan ez: Harrynek igazából nem Voldemortot kell legyőznie, hanem kamaszkori kétségeit, meg kell tanulnia kiállni az igazáért a külvilág ellenállásával szemben is, felelősséget kell vállalnia tetteiért, röviden: férfivá kell válnia (a folyamatot egyszerre nehezíti és sürgeti, hogy még egy apafigurát is elveszít a film során). Voldemort figurája a korábbi részekben is a szereplők félelmeinek megtestesülése volt, most hús-vér alakként még inkább háttérbe szorul, szinte csak szimbólumként van jelen, és A Jedi visszatér hármas csatajelenetére emlékeztető nagy összecsapásban úgy szól Harryhez, mint a másik filmben az uralkodó Luke-hoz: a főhős sötét vágyainak ad hangot, a bűnös ösztönök, a legyőzendő kételyek rezonánsa ő. Persze szórakoztató kalandfilmről van szó, nem pszichológiai drámáról, ezért mindez csak jelzésszerű, mégis erős érzelmi többletet ad a cselekménynek.

Közben pedig a film ugyanúgy beszippant, elvarázsol és elborzaszt, mint az előző rész (Mike Newell után ismét angol rendező, David Yates vezényelte a csapatot - vajon nemzetiségüknek köze van ahhoz, hogy jobban ráéreztek a Potter-sztorik univerzalitásukban is nagyon angol világára, mint Columbus vagy akár Cuarón?). A barokkosan gazdag látvány részeként rengeteg CGI-t kapunk természetesen, de sosem önkényesen, itt minden látványelem egy következetesen felépített fantáziavilág alaposan végiggondolt megjelenítését szolgálja - az erős könyvre építkezve csak technikailag lehetett nehéz a látvány megteremtése, hál' istennek magukat rendezőnek képzelő számítógépes grafikusok ezen a filmen nem dolgoztak.

És persze mindez nem működne a remek színészgárda nélkül: már evidencia, hogy a Potter-filmekbe a felnőtt mellékszereplőket az angol színészek krémjéből válogatják, Staunton mellett új beugró a Bellatrix Lestrange-t alakító Helena Bonham Carter is, akinek igen kevés idő jut a vásznon, de még mindig több, mint Emma Thompsonnak vagy Maggie Smithnek, akik nagyvonalúan ajándékozzák meg a nézőket néhány másodperces, pompás jelenlétükkel. Hogy a főszereplő trió - Radcliffe mellett Emma Watson és Rupert Grint - tagjai jó színészek lesznek-e, szerintem még mindig nem lehet megmondani. Bájos lelkesedéssel örömjátszanak, kamaszosan ártatlanok, de figuráik hiába egyre érettebbek, az óriásként föléjük tornyosuló epizódszereplők (Gary Oldmantől kezdve Michael Gambonig mindenki itt van ugyebár) árnyékában ők igazi színészi arcukat ebben a szériában valószínűleg már nem fogják megmutatni; de ez nem is baj - majd máshol, majd később.

[origo] filmklub