Amikor azt látom, hogy egy ember, vagy gyermek szomorú, bántja valami, legszívesebben magamhoz ölelném őket, és megvigasztalnám. Mindent odaadnék egy mosolyért, ha valakit, aki szomorú megvigasztalhatnék. De nem tehetem. Nem gyógyíthatom meg a beteg lelkeket, nem tudok segíteni a fájó szíveken, a magányos idős embereken, a védtelen gyermekeken, mert nincs hozzá hatalmam. Ha mégis eljutok arra a pontra, hogy lehetséges vigaszt nyújtanom, enyhíteni a testi-lelki fájdalmat, megsimogatni egy kisgyermek fejét, aki már nem is olyan kicsi, vagy egy idős, magányos ember szívét megérinteni, megsimogatni öreg kezét, nagyon boldognak érzem magam. Szeretném félretenni az én problémáimat, amik mindíg eltörpülnek ezek mellett, és csak velük lenni, megadni nekik mindent, ami jár nekik, amiért egy életen keresztül dolgoztak, egy hálátlan gyermek szeretetét, vagy egy édesanya idejét, hogy meg tudja hallgatni gyermekét, hogy tudjon rá időt szakítani, mert a legfontosabb dolog a világon a szeretet, amit ha nem adunk időben, talán később későn lesz.