Ki az az ember, aki mindíg velem van, ha sírok, vagy, ha örülök? Ki az aki soha nem hagyott el, aki együtt örült velem, és sajnálja, hogy el kell majd mennem? Ki lehet az kit nem érdekel a hajam színe, vagy az, hogy milyen magas vagyok? Van-e valaki akinek számít, hogy a szemem örömtől, vagy könnytől ragyog? Él-e még a földön egy ember, akinek nem az kell, hogy pénzem legyen, hanem én érdeklem? Hogy hol élek, hogy mit kérek. Nekem nem kell a színjáték, nem kell a dráma, csak az angyalok még tiszta álma!

Amikor azt látom, hogy egy ember, vagy gyermek szomorú, bántja valami, legszívesebben magamhoz ölelném őket, és megvigasztalnám. Mindent odaadnék egy mosolyért, ha valakit, aki szomorú megvigasztalhatnék. De nem tehetem. Nem gyógyíthatom meg a beteg lelkeket, nem tudok segíteni a fájó szíveken, a magányos idős embereken, a védtelen gyermekeken, mert nincs hozzá hatalmam. Ha mégis eljutok arra a pontra, hogy lehetséges vigaszt nyújtanom, enyhíteni a testi-lelki fájdalmat, megsimogatni egy kisgyermek fejét, aki már nem is olyan kicsi, vagy egy idős, magányos ember szívét megérinteni, megsimogatni öreg kezét, nagyon boldognak érzem magam.