Amikor azt látom, hogy egy ember, vagy gyermek szomorú, bántja valami, legszívesebben magamhoz ölelném őket, és megvigasztalnám. Mindent odaadnék egy mosolyért, ha valakit, aki szomorú megvigasztalhatnék. De nem tehetem. Nem gyógyíthatom meg a beteg lelkeket, nem tudok segíteni a fájó szíveken, a magányos idős embereken, a védtelen gyermekeken, mert nincs hozzá hatalmam. Ha mégis eljutok arra a pontra, hogy lehetséges vigaszt nyújtanom, enyhíteni a testi-lelki fájdalmat, megsimogatni egy kisgyermek fejét, aki már nem is olyan kicsi, vagy egy idős, magányos ember szívét megérinteni, megsimogatni öreg kezét, nagyon boldognak érzem magam.

Egy napon így szólt a fogoly a teknősbékához:

- Én sokkal ügyesebb vagok nálad, mert nemcsak,hogy gyorsabban szaladok, mint te, de repülni is tudok!

- Ó de boldog lehetsz!  - sóhajtott a teknős. - Én csak vonszolom magam, és így jutok lassan, nagyon lassan a célom felé.

Történt azonban egyszer,hogy egy vadászó ember felgyújtotta a mező száraz füvét. A tűz mindjobban közeledett a két állat  felé. A teknős megbújt egy elefánt lábnyomában és megmenekült, de a fogoly, mikor fölrepült, a füsttől fulladozva leesett és elégett.