Minden egyes új nap új hazugságok gazmadával köszönt be, de mind közül azok a legrosszabbak, amiket magunknak mondogatunk elalvás előtt. Amiket belesuttogunk a sötétbe, próbálva meggyőzni magunkat, hogy boldogok vagyunk, hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy, hogy ő változtat a döntésén, azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együttélni a bűneinkkel, hogy képesek vagyunk őnélküle élni. Igen minden este elavás előtt hazudunk saját magunknak kétségbeesetten és elszántan remélve, hogy mire jő a reggel minden valóra válik.

Ki az az ember, aki mindíg velem van, ha sírok, vagy, ha örülök? Ki az aki soha nem hagyott el, aki együtt örült velem, és sajnálja, hogy el kell majd mennem? Ki lehet az kit nem érdekel a hajam színe, vagy az, hogy milyen magas vagyok? Van-e valaki akinek számít, hogy a szemem örömtől, vagy könnytől ragyog? Él-e még a földön egy ember, akinek nem az kell, hogy pénzem legyen, hanem én érdeklem? Hogy hol élek, hogy mit kérek. Nekem nem kell a színjáték, nem kell a dráma, csak az angyalok még tiszta álma!

Szeretem a napfényt, nekem nem árthat tudom, szeretem csodás reggeli ragyogását, ahogy előbújik reggel Keleten. Semmihez sem fogható égi szineket, melyet festő képre nem festhet.

Szeretem, amikor tavasszal melenget és kicsalja a rügyeket, amikor virágba borítja a kertet, az erdőt, a hegyeket.

Szeretem  amikor nyáron sütkérezhetek sugaraiban, amikor bőrömet barnára festi.Szeretem, amikor ősszel szinesre festi a fákat, és télen ki-kitekint mélán, merengve a szomorú égből, hogy felvidítsa az emberi sziveket.

"Felnőtt, de rá kellett jönnie, a felnőttség korántsem olyan, mint amilyennek gyermekfejjel elképzelte. Akkoriban úgy gondolta, eljön majd a nap, amikor dönt, s félreteszi játékait. De egyáltalán nem így történt - csupán az érdekldés hunyt ki benne irántuk. A játék mind kevesebbet és kevesebbet jelentett, a gyermekkor édes emlékére az évek pora rárakódott, s azok lassanként feledésbe merültek."

                                        Stephen King

"Van aki könnyen  eléri azt akit szeret,

van aki sír, szenved míg az övé nem lehet.

Van aki könnyen bír feledni,

van aki meghal, mert nagyon tud szeretni!

Úgy szeretni , hogy nem várok cserébe semmit,

beérni a jelenlétével.

Szeretni őt a saját világában,

a megváltoztatás szándéka nélkül."

Kundera

Egy kutyának nem kell luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák. Beéri egy útszéli talált bottal. Lehetsz gazdag, vagy szegény, buta, vagy okos, agyafúrt, vagy tökkelütött, a kutyádnak mindegy. Ő csak szeretetet kér és ad. Hány emberről mondhatod el ezt? Hány ember szeret feltétlen és oldhatatlan szeretettel?

Amikor azt látom, hogy egy ember, vagy gyermek szomorú, bántja valami, legszívesebben magamhoz ölelném őket, és megvigasztalnám. Mindent odaadnék egy mosolyért, ha valakit, aki szomorú megvigasztalhatnék. De nem tehetem. Nem gyógyíthatom meg a beteg lelkeket, nem tudok segíteni a fájó szíveken, a magányos idős embereken, a védtelen gyermekeken, mert nincs hozzá hatalmam. Ha mégis eljutok arra a pontra, hogy lehetséges vigaszt nyújtanom, enyhíteni a testi-lelki fájdalmat, megsimogatni egy kisgyermek fejét, aki már nem is olyan kicsi, vagy egy idős, magányos ember szívét megérinteni, megsimogatni öreg kezét, nagyon boldognak érzem magam.

Egy napon így szólt a fogoly a teknősbékához:

- Én sokkal ügyesebb vagok nálad, mert nemcsak,hogy gyorsabban szaladok, mint te, de repülni is tudok!

- Ó de boldog lehetsz!  - sóhajtott a teknős. - Én csak vonszolom magam, és így jutok lassan, nagyon lassan a célom felé.

Történt azonban egyszer,hogy egy vadászó ember felgyújtotta a mező száraz füvét. A tűz mindjobban közeledett a két állat  felé. A teknős megbújt egy elefánt lábnyomában és megmenekült, de a fogoly, mikor fölrepült, a füsttől fulladozva leesett és elégett.