"  A  hétvégét a nyaralómban töltöm, amely egy szikla peremére épült.

  Gyapjúruhába bugyolálva fekszem neki a szélnek. Megállok és nézem a tengert. A társam egy kedves öreg kutya. Bár kora délután van, már vége a napnak. A fenyőfákat belepte a hó, a sziklarepedések vízerei jéggé fagytak.

  A kutya és én már elköltöttük ebédünket. Egy-egy jókora hússzelet jutott mindegyikünknek, amit nagy gonddal készítettem el. S bár négylábú barátom inkább nyersen szereti a húst, ez alkalommal rostonsültet kapott. Időnként szeretek a magam kedvében járni, amikor másokért teszek valamit.

...

A napfény tarka színekbe öltözteti a tábort: halványsárga kórházi sátrak, ugrándozó gyerekek, mindenféle kacat, hajlított faágakból barkácsolt kunyhók, élénk színű rongydarabok a fehér-barna földön. De reggel hat óra körül más a kép: didergő, sovány, kicsi testek várják a meleget. A takaró fényűzésnek számít, pedig sok gyereket ez mentene meg a haláltól. A kicsik szorosan egymás mellé bújva alusznak, mintha mindegyik a másik testében keresné a meleget. Holott egyforma soványak, gyengék valamennyien.

  Vajon miről álmodnak?

...

Nézd, milyen büszkén követi a folyó a saját medrét! Hullámokat vetve, bukdácsolva rohan gyermekkorom folyója a tenger felé.

  Nézd a forrásból előtörő vizet, eső formájában nemrég jött le a felhőkből.

  Minden mozgásban van - mondja nagyanyám.

  A dolgok egymást követik, egymás nyomába lépnek, örök körforgásban vannak.

  Én is része vagyok ennek az ősmozgásnak, akár a hegyről lemálló száraz föld.

  Sodor magával a föld alatti ár. ..."

                       (Liv Ullmann: Választások)