Amikor itthon vagyok, India oly távolinak és megfoghatatlannak tűnik. Korábbi indiai utazásaim mintha csak álmok voltak volna. S mikor beleolvasok indiai útinaplóimba, s mikor már sokadszorra, mégis mindig rácsodálkozva, újra és újra átböngészgetem ereklyeként őrzött indiai fényképeimet, akkor kezd csak derengeni előttem, de csak homályosan, India égi hangulata. Egy-egy kép láttán érezni vélem India kenyerének, a friss csapatinak az illatát, és látom a képen sürgő-forgó édesanyát, amint meg-megcsörrenő, színes karpereceivel gondos ügyességgel pörgeti a széthasadásig gömbölyödő, füstízű csapatikat a szárított tehéntrágyától sercegve izzó tűz felett. Még arra is van gondja, hogy a fűszeres zöldségeket, a szabdzsit megkeverje a másik lábasban, fél szemével ugyan csak a rizsát figyeli, s közben a tűz mellett gőzölgő csapatikat kecses mozdulatokkal levajazza. Elkészül a finom ebéd, füstölőgyújtás, megszólal a fémcsengő, kezdődik az ételfelajánlás. S ekkor vészharangként hasít a levegőbe íróasztalom felől a telefon merengést nem tűrő hangja. Újra a jelenben. India újra egy messzi, megfoghatatlan világ. De én ott szeretnék lenni, hogy újra láthassam az élő történelmet, az évezredeket! Szeretnék megnyugodni, szeretném látni azt a nagyszerű egyszerűséget. Szeretném látni, hogyan öröklődik a tradíció apáról fiúra, anyáról leányra. Szeretném hallgatni a Szent Gangesz csobogásának énekét, a csengők, harangok, dobok és kagylókürtök hangjátékát, szeretném érezni a füstölők, a vajon piruló egzotikus fűszerek és a szárított tehéntrágya füstjeinek összeölelkező illatát.

setapalca.hu