Amikor itthon vagyok, India oly távolinak és megfoghatatlannak tûnik. Korábbi indiai utazásaim mintha csak álmok voltak volna. S mikor beleolvasok indiai útinaplóimba, s mikor már sokadszorra, mégis mindig rácsodálkozva, újra és újra átböngészgetem ereklyeként õrzött indiai fényképeimet, akkor kezd csak derengeni elõttem, de csak homályosan, India égi hangulata. Egy-egy kép láttán érezni vélem India kenyerének, a friss csapatinak az illatát, és látom a képen sürgõ-forgó édesanyát, amint meg-megcsörrenõ, színes karpereceivel gondos ügyességgel pörgeti a széthasadásig gömbölyödõ, füstízû csapatikat a szárított tehéntrágyától sercegve izzó tûz felett.

Elsõ benyomásaink alapján India romokban hever. S ebben van némi igazság. India az egyetlen ma is élõ ókori civilizáció. Míg más õsi kultúrák, gondoljunk az ógörög, egyiptomi vagy az azték kultúrára már régen kihaltak, s közben az óind kultúra valami csoda folytán ma is élõ kultúra. Nem volt képes megtörni sem a muzlim hódítás, sem az angol gyarmatosítás. Igaz, India nem napjainkban éli fénykorát, de melyik másik több évezredes kultúráról mondhatjuk azt, hogy a mai napig fennmaradt?

Kétféle ember van: aki az elsõ indiai látogatás után Indiát soha többé nem kívánja látni, és aki örökké a varázslatos India közelségét keresi. Azt hiszem, legtöbben az utóbbiak közé tartozunk. Akinek sikerült betekintést nyernie India felszíne mögötti valóságba, szívét örökre rabul ejti a misztérium õshazája.

Hiába csak 7000 km választ el bennünket Indiától, mégis, mintha más bolygóra, más korba csöppenne az ember. Ott minden más. A klíma, az éghajlat, a vérmérséklet, a közlekedés, a gondolkodás, az illatok, az ízek, a zene, a tánc, az erkölcs, a vallás, minden.