A lovagi szerelem erotikus ihletésû - így ír róla Johan Huizinga A középkor alkonya címû könyvében (Bratislava, 1979.). A szerelméért szolgáló hõs fantáziavilágában a hûbérúr pólus mellett megjelenik a nõ. Kezdetben a Szûz Mária és a hûbérúr felesége, késõbb ez kitágul minden nõre és egyben leszûkül egyet len kiválasztottra, akinek jelében küzd.

A lovagi szerelemben jelenik meg ismét a tragikus háromszög: hol elnagyoltan (például Artur király - Ginevre királyné - Lancelot, a "gáncs nélküli" lovag), hol pedig súlyozva: Trisztán - Izolda - Márk király történetében. Ezekben az esetekben a szerelem bûnös, ám ábrázolása és megokolása rokonszenvet, megbocsátó érzéseket kelt az olvasóban.
A lovagkor végén jelenik meg a stilizált szerelem. "A szerelem stilizálása a szép élet utáni vágy legmagasabb rendû megtestesülése." (Huizinga: 107. p.). Az ilyen érzést elõször tárgyaló Rózsa-regény már a trubadúr-irodalomba vezet át - miközben elválik a közönségesnek tekintett testiségtõl.
Viszont az egyház és a Sorbonne is föllép az új felfogás ellen: a " Szüzesség szemrehányások özönét zúdítja Szerelem bolondjára, mert az gúnyt ûz a házasságból és a szerzetesi életbõl". Azt tanítja, hogy "minden lány adja el magát félelem és szemérem nélkül, minél elõbb és minél drágábban, nyugodtan csaljon, és esküdjék hamisan". A képzeletet csak a testi vágyra irányítja; a legátkosabb eltévelyedés pedig az, hogy Vénusz, Természet és Értelem úrasszony szavaiban a paradicsom és a hittitkok fogalmait az érzéki gyönyörûség képeivel vegyíti.
A veszély nagyságát csak egyetlen idézet prózai fordítása érzékeltesse:

"A természet nem oly ostoba, hogy bolondoknak teremtett volna minket. Ilyennek csinált, ne kételkedjetek, szép fiúk, minden nõt minden férfinak és minden férfit minden nõnek, minden nõt közösnek minden férfi számára és minden férfit közösnek minden nõ számára."

(Egon Friedell Az újkori kultúra története I-III., Bp., 1993. 148. p.)

Valóban ez volt a legveszélyesebb. Ez a hatalmas mû, az érzékiség, maró cinizmus és az elegáns szimbolika furcsa keveréke, olyan kéjes misztikát csempészett a tudatba, mely a szigorú felfogású ember szemében valóságos örvénye a bûnnek." (Huizinga: 117. p.) Késõbb, a francia barokk és klasszicizmus mezsgyéjén (Ronsard és köre) megpróbálták misztikus hagyománnyá változtatni, Bunyan A zarándok útja címû mûvének francia párjává.
Volt azonban ennek mulatságos oldala is. A lovagkori nõszolgálat botorságairól értesülhetünk Ráth-Végh István könyvébõl - Az emberi butaság (Bp., 1961. 676-704. p.) -, több példát is hoz.

Mozaik Web