A fekete tea - amelyet a kínaiak vörös teának (hung-csa) neveznek - elkészítésérõl már ejtettünk szót. A fekete teát az angol nyelvben Keeman-ként ismerik, amely az Anhuj tartománybeli Csimen körzet nevébõl származik. A 19. századtól kezdve ugyanis jó ideig kizárólag Csimenben állítottak elõ fekete teát. A leghíresebb fekete teák legtöbbje a termõvidékük után kapta nevét, úgy mint a Min-hung (Fucsieni vörös), Csuan-hung (Szecsuani vörös), Csen-hung (Jünnani vörös) stb.

A történeti teaféléket nem számítva manapság a legnagyobb kínai "teaenciklopédiák" és szakkönyvek (CHEN 111-270) 8 fõbb teatípus több mint 300 fajtáját különböztetik meg. Ezek ismertetésére nem vállalkozunk, de talán a legismertebb kínai teatípusok rövid áttekintése hasznosnak bizonyulhat.

Kínában a legnépszerûbb a zöld tea (lü-csa), melynek magában 138 fajtáját ismerik. A zöld teát is ugyanúgy készítik, mint a fentebb ismertetett fekete teát, csakhogy a sodrás, és a szárítás után a fermentálás elmarad, így a levelek megtartják zöld színüket.

A filológiai vizsgálódások alapján megállapítható, hogy az ókorban létezett egy tunak nevezett növény, amely akár a ma ismert tea vagy annak egy változata is lehetett. A fõzetébõl készült levet azonban kezdetben gyógyhatása miatt fogyasztották. A Keleti-Han-dinasztia idejérõl (25-220) már biztosabb forrásaink vannak a teafogyasztást illetõen, bár elterjedési körét tekintve szokásról még nem beszélhetünk. A teaivási láz igazából a Tang-korban (618-907) tetõzött, és sikerét igazolja az ekkor íródott Teáskönyv (Csa csing) is.

A tea legkorábbi kínai elõzményeirõl sajnos biztosat nem tudhatunk. A tea kínai meghonosodását elbeszélõ egyik változat szerint az i.sz. 520 körül Indiából Kínába érkezett Bodhidharma buddhista szerzetes - akit a csan-budhizmus megalapítójaként tisztelnek - égi adományként kapta a teát. A hegyekbe elvonult szerzetessel olykor elõfordult, hogy hosszú és kitartó meditációi közepette el-elszunyókált. Egy alkalommal aztán ezen feldühödve szempilláin állt bosszút és kitépte õket.

Elsõként orvosok ismertették a teát esszékben, orvosi szaklapokban, vagy önálló könyvekben. Megállapították, hogy az élet meghosszabbítására, az egészség megóvására nincs jobb, mint e fû.

A Mongol kán 1638-ban is küldött teát a cárnak. A követek alig akarták hazavinni a szerintük jelentéktelen ajándékot, de tévedtek, mert a teának Moszkvában nagy sikere volt. A tea hamarosan megjelent a moszkvai üzletekben is.

A teázás szokása Oroszországban gyorsan elterjedt, a 18.

A konzervatív Anglia meglepetésszerû gyorsasággal tért át a kávéfogyasztásról a teára. Amikor a tea megjelent, Londonban már több mint kétezer kávéház mûködött, és a 18. századra szinte mindegyik átalakult teaházzá.
Ma is világhírû teakeverékük az Earl Grey tea eredetéhez legenda fûzõdik. Receptjét a hagyomány szerint Grey gróf az akkori miniszterelnök kapta 1830-as években egy kínai mandarintól.

A teázás szokása gyorsan beépült az angol mindennapi életbe.

Ebben az idõben az európaiakat elsõsorban a kínai selyem érdekelte. Még semmi jel nem mutatott arra, hogy száz év múlva folyami dzsunkák teával és porcelánnal megrakodva haladnak a tenger felé, hogy rakományukat átadják Konton kikötõjében az óceánjáró vitorlásoknak.

Portugál, holland és francia hajók már a 16. században felkeresték Kína kikötõit, de a tea nem szerepelt a kivitt árucikkek között. Elõször a Holland Kelet-Indiai Társaság 1664-ben még a holland társaságtól vásárolt 2 font teát, hogy királyát megajándékozza vele, de a következõ évben már egyenesen Kínából szerezték be a teát.

A felfedezett indiai tea abban különbözött a kínaitól, hogy a levelek nagyobbak voltak, s jóval több koffeint tartalmaztak. Az indiai tea hála jó tulajdonságainak és a helyi klímának, beváltotta a hozzá fûzött reményeket. Az egyenletes hõmérséklet, a sok csapadék következtében gyakrabban szüretelték, mint a kínai rokonát. A levelek minõsége állandó volt, minden szüret alkalmával ugyanolyan. Ez hallatlan elõnyt jelentett a kínai teával szemben, amelynél minden szüret alkalmával gyengébb minõségû teát nyertek.

A japán császár udvarában ünnepi alkalmakkor teát szolgáltak fel már a 8. században. Termeszti azonban csak a 12. században kezdték el. A hagyomány szerint az elsõ cserjét Eiasai pap, a zen-buddhizmus elsõ japán szektájának megalapítója hozta Kínából. Eiasai a kínaiakat állította például: "Kína nagy országában sok teát isznak, aminek következtében nincsenek szívbetegségek, és a nép hosszú életû. A mi országunk tele van bágyadt sovány emberekkel. S ennek egyszerûen az az oka, hogy nem isznak teát."

Sen no Rikyu, minden idõk legnagyobb teamestere (chain) értelmezése szerint a teaszertartás az ún.

A kész leveleknek magas követelményeknek kellett megfelelni. Mint, ahogy Li-Yün kínai költõ megénekelte a 8. században: A tealevél legyen ráncos, mint a tatár lovas csizmája, fodros mint a jól megtermett bivaly szügye, fénylõ, mint zsenge fuvalattól felborzolt tó, illatos, mint a hegyek közt felszálló pára, zamatos és lágy, mint az esõtõl frissen áztatott föld.
A kínaiak a teáról azt tartották, hogy ápolja és meghosszabbítja az életet, ezért eleinte orvosság gyanánt itták.