– mondom újra Thomas Mannt idézve. Nem vagyok mániákus. Tudom, hogy a történelem nem ismétlődik meg, legföljebb az egykori tragédia bohózatként köszön vissza. De ezen a bohózaton mi, akiket pofonokkal visznek a táncba, nem tudunk röhögni. Azt is tudom, hogy hetven évvel ezelőtt a Führer egy gazdasági és katonai nagyhatalom élén állt, ez a Vezér csak a saját szemétdombja tetején kukorékol, de vigyázat: nem ártalmatlan! Európa maga fölé emelte ezt az elveresedve fuvalkodó kakast. Ez sem igazán vidám bohózat.

Milyen ember az, akinek azt mondják: tiszteljük és szeretjük a magyar népet, Magyarországot, mi egy Európában megengedhetetlen médiatörvényt kritizálunk, s ő fölfújva magát, azt rikkantja hisztérikusan, nem tűröm, hogy a magyar népet és az országot támadják. Nem hallotta volna, mit mondtak neki? Nem értette? Nem jutott el a tudatáig? Súlyos paranoiája képtelenné teszi a normális párbeszédre, elméje úgy tele van a saját kényszerképzeteivel, hogy nem fér belé, amit a másik mond. De azt a fogalmat sem ismeri, hogy „a másik”. Embertársa nincs, csak alattvalója és ellensége. Erre tovább tárgyalnak vele, mintha partner volna, ahelyett, hogy ráadnák a kényszerzubbonyt. És nem hallják, hogy a csapata otthon azzal fenyegetőzik: kiböjtöljük az EU elnökséget, majd utána zúdítunk össztüzet a demokratikus intézményekre és a maradék megátalkodott demokratára.

A médiatörvény a nagy átverés. Amíg erre figyel a világ, suttyomban teljesen fölfalja a rendszer a demokráciát. Mindent, amit Európa a felvilágosodás óta létrehozott. A humanizmust. A ráció elsőbbségét a mítoszokkal szemben. Az Egyenlőség, Testvériség, Szabadság polgári szentháromságát. Az emberi jogok tiszteletét. A szekularizációt. A konszenzust, mint a társadalomirányítás módszerét. Az individuális és közösségi érdekek harmóniáját.

Nem győzöm ismételni: nem új világháború réme fenyeget, de ha Európa ezt lenyeli, a módszer diffundálódik a többi posztkommunista országba. Az ottani lappangó antidemokratikus, soviniszta, nacionalista erők látni fogják, így is lehet, itt mindent lehet büntetlenül, hisz Brüsszel egy sóhivatal. Magyarország lépéseire a környező országok ellenlépéseket tesznek, és súlyos etnikai feszültséggóc alakul ki Európa keleti peremén, pont az, amit az Unió mindig is el akart kerülni.

Orbánt belpolitikai céljai – vagyis, hogy a romániai, szlovákiai kettős állampolgárok voksaival bebetonozza a hatalmát, továbbá, hogy a trianoni döntés megkérdőjelezésével állítsa maga mögé az agyamosott magyar nacionalistákat –, elvakítják. Ezért aztán végképp érzéketlen mindezek veszélyes külpolitikai következményei iránt. És Európa nem akarja tudni, hogy „a vad geszti bolond, a gyújtogató, csóvás ember, úrnak, magyarnak egyként rongy” Tisza István reinkarnációjával áll szemben.

Még mindig nem látják, hogy Orbán úr külpolitikai orientálódó képessége a semmivel egyenlő. Oltva van diplomácia ellen. Hogy lehet ez? Csak úgy lehet, hogy – miként eddig is sejthető volt – szociopata. A másik ember baja, fájdalma, de még az öröme iránt is érzéketlen. Nem érez empátiát, képtelen belehelyezkedni más lelkivilágába, a másik emberi lény elméjébe. Ettől még, mint a legtöbb szociopata, kellemes, vonzó sármőr is lehet, a társaságban sikeres, a teljes érzelemhiány nem látszik meg rajta. De ahogy a környezete iránt is érzéketlen, egy másik közegben élők belső állapotát még kevésbé tudja kitapintani. Érthető, ha így képtelen kiszámítani a külpolitikai trendeket, tendenciákat, mozgásirányokat, erővektorokat. Nem tud a más fejével gondolkozni. Külügyminiszterének, Martonyi Jánosnak, a tendenciák iránti érzékenységére jellemző, hogy 1989-ben látta elérkezettnek az időt, hogy belépjen az MSZMP-be, s ez a zseniális húzás nem csak őt magát minősíti, hanem a gazdáját: Orbán pont ezt a férfiút választotta külügyminiszterének.

Cohn-Bendit figyelmeztette Orbánt, hogy illett volna köszöntenie Tunézia forradalmi demokratáit, de Orbán nemhogy észrevette volna, hogy merre mozdul az arab világ, találkozót tervezett Mubarakkal. Még oda sem ért, Kairó is lángba borult. (Vajon meglátta-e Mubarakban önmagát?) Külpolitikai ösztöne, tempóérzéke katasztrofális. Minthogy Brüsszelben ováció helyett bírálattal fogadták, durcásan az arab világ felé fordult. A legjobb pillanatban. Ha semmi információja nem volt arról, milyen tektonikai erők feszülnek az arab-muzulmán országokban a földkéreg alatt, Cohn-Bendittől már megtudhatta, hogy Tunéziában mozog föld, de ez sem jutott el a tudatáig. És emlékezhetünk még a nem régi Putyin találkozó kudarcára is.

Csak a magyar tömegembert, az ortega-i értelemben vett tömegembert képes manipulálni. Mert ez az emberfajta mindenben illetékes, ez az a típus, aki mindent jobban tud, ő a tökéletes, aki nála jobb, az festi magát. Ennek minden jár, amit a társadalom létrehozott, anélkül, hogy egy morzsányit is hozzátett volna. Ennek kötelessége nincs, csak jogai vannak, de mindenhez, amit más harcolt ki, más alkotott. Orbán Viktor azért van nagy hatással a tömegemberre, mert ugyanolyan, mint ők. Mert ő is a legtökéletesebb, a legilletékesebb, aki mindent jobban tud, aki sohasem hazudott, akinek minden jár, amihez ő nem járult hozzá semmivel. (Sőt, az egész ország neki jár. Mit is adott ő az országnak?) A tömegemberre az tud hatni, aki a tömegember színvonalán áll.

Ady tudta már egy évszázaddal ezelőtt, hogy nekünk Mohács kell, mert a magyar veréshez szokott fajta. És nem volt elég Mohács a magyarnak Trianon, és nem volt elég Mohács a második világháborúban porig rombolt ország, a szovjet megszállás negyven éve, semmi nem volt elég súlyos istenverése, hogy a magyar fölébredjen hagymázos álmaiból, mint a németek, akik ma Európa legjózanabb, legdemokratikusabb nemzete. A médiatörvényre fütyül a magyar, a torokba fojtott vélemény csak néhány hibbant értelmiséginek fáj, akikre a többség sohasem hallgatott. Ha nagyságrendekkel kevesebb lesz majd a szatyorban, ha a balhézók közé lövet a Hatalom – nem fantáziálok, a rendőrtábornok belügyminiszter nyilatkozatából tudjuk, hogy már készíti elő a fegyvereseit az éhséglázadás megfékezésére –, akkor talán föleszmél a lelkes alattvaló, „ki ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ”.