Három árva sír magában,

     Sötét elhagyott szobában;
     Zivataros hideg éj van,
     Édes anyjuk künn a sírban.
     Édes anyám, édes anyám
     altass el már, úgy alhatnám!
     Mond, az egyik s el nem alszik,
     sóhajtása föl- fölhangzik.
     Beteg vagyok édes anyám!
     Hol maradtál? Nem gondolsz rám!
     Mond a másik s jajjal végzi
     A fájdalmat kétszer érzi.
     Édes anyám, gyújts világot!
     Nem tudom én, jaj, mit látok!
     Harmadik mond, mindenik sír---
     Temetőben mozdul egy sír.
     Megnyílnak a nehéz hantok,
     Kilép sírból édes anyjuk,
     S tovalebben a vak éjben,
     Hazafelé, az ösvényen.
     Arca halvány, hangja a régi,
     Fia lyánya megesméri;
     Immár tőle hogyan félne?
     Megcsókolják, mintha élne.
     Az egyiket betakarja;
     Másikat felfogja karja,
     Elringatja, elaltatja,
     Harmadikat ápolgatja.
     És ott virraszt a kis ágyon,
     Míg elalszik mind a három;
     Majd megindul, széttekinget,
     Keresi a régi rendet.
     Rendbe hozza a szobácskát,
     Helyre teszi a ruhácskát;
     Az alvókat hosszan nézi,
     Csókját százszor megtetézi.
     Kakas szólal, üt az óra
    El kell válni virradóra!
     Visszanéz a véghatárul...
     Sír megnyílik, sír bezárul.
     Óh, a sír sok mindent elfed:
     Bút, örömet, fényt, szerelmet;