Az idő és a felejtés.



Az idő és a felejtés.

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt.
Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet
begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa
módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik,
de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene,
mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra
és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes
fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi
nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és
régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már
igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem
látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye.
Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk
mellett. Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva
tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen
sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete
árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek
szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a
többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett. Ott
állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon.
Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen
bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki
megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe
nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott
éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit. S ahogy ott álltak szemtől
szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de
szereti, és az ő oldalán áll. Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a
Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és
most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és
lágyan, de határozottan megcsókolta.

Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már
sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró
foszlány az emlékei között.



“Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)



Alkosd és ápold lelkedet, mint egy kertet, vigyázz az élet évszakaira, mikor a gyomlálás, a gazszedés, a trágyázás ideje van, s a másikra, mikor minden kivirul lelkedben, s illatos és buja lesz, s megint a másikra, mikor minden elhervad, s ez így van rendjén, s megint a másikra, mikor letakar és betemet fehér lepleivel mindent a halál. Virágozz és pusztulj, mint a kert: mert minden benned van. Tudjad ezt: te vagy a kert és a kertész egyszerre.”
(Márai Sándor: Ég és Föld)



Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.
Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” (Márai Sándor: Ég és Föld – Az utak)