Ha javulni látod a dolgokat, akkor valami fölött elsiklottál. A nőknek csakis a belső értékek számítanak. Pl. klíma, bőrülés, világított piperetükör, dönthető ülés stb. A halász azért megy ki a tóra, hogy halat fogjon..a horgász meg azért, hogy ne legyen otthon. A memóriám már nem a régi.

Kedves Szeretteim!

Amint jól tudjátok,közeledik a születésnapom.

Megtiszteltetés számomra,hogy évben ünnepséget rendeztek,és úgy tűnik ez idén is így lesz.
Nagyon sok ember vásárol,sokat.Rengeteg,a külön erre az alkalomra szóló rádió-és TV műsor,hirdetések,reklámok,és a világ minden pontján arról beszélnek,hogy Születésnapom egyre közeledik.
Igazán nagyon jó érzés tudni,hogy legalább egyszer,az évben,sok ember gondol rám.
Amint tudjátok,születésnapomra való emlékezés sok évvel ezelőtt kezdődött.
Az első időkben még úgy tűnt,hogy az emberek értették,és hálásak voltak mindazért,amit értük tettem,de manapság egyre inkább úgy látszik,hogy alig akad,aki tudja az okát,az ünneplésnek.

Mindenhol összejönnek az emberek,családok,barátok,és nagyon kellemesen érzik Magukat,de valójában nem tudják,nem értik,és nem is keresik a valódi jelentőségét az ünnepnek.
Emlékszem,az elmúlt évben is,hatalmas lakomát rendeztek a tiszteletemre.
Az asztal roskadásig tele volt ízletes ételekkel,gyümölcsökkel,édességekkel.
Tökéletesen díszített helyiségekben sok-sok gyönyörűen becsomagolt ajándék várta gazdáját.

De tudjátok mi történt?Engem meg sem hívtak!Pedig én voltam az ünnepség Díszvendége-mégsem küldtek meghívót.
Miattam volt az egész összejövetel,a sok dísz,és minden egyéb,és amikor maga az ünneplés elkezdődött,én kívül maradtam,bezárták előttem az ajtót.
Pedig be akartam menni,velük lenni,ünnepelni.
Habár az igazság az,hogy mindez nem lepett meg hiszen az elmúlt évben sokan bezárták előttem az ajtót.
Mivel pedig nem hívtak meg,hát úgy döntöttem,hogy titokban megyek be,minden zaj nélkül,és csendesen megállok,az egyik sarokban.
Mindenki nagyon jól érezte magát,ittak,ettek,beszélgettek,vicceltek,nevette- k,és hatalmas jó kedvük volt.
Egyszer csak belépett a szobába egy nagydarab,kövér,piros ruhás,fehér szakállas ember,azt kiabálva:HOHOHO.
Leült egy díványra,a gyerekek pedig rohangáltak hozzá:Télapó,Télapó!
Mintha ez az egész ünnepség róla szólt volna.
Aztán az emberek körülállták a karácsonyfát,és átölelték egymást.
Én is kitártam a karomat,de engem nem ölelt át senki.
Aztán nagy várakozással elkezdték osztogatni,és csomagolni az ajándékokat.
Végül minden elkelt,és néztem,vajon nekem van-e valami-de nem,és nem kaptam semmit.
Te hogyan éreznéd magad,ha a születésnapodon mindenki kapna ajándékot,csak éppen te nem?

De megértettem,hogy nem kívánatos személy vagyok.
Saját születésnapom emlék ünnepén,és csöndesen elhagytam a helyiséget.
És tudjátok,ez minden évben rosszabb és rosszabb.
Az embereket csak az étel,ital,ajándékok,összejövetelek érdeklik,és alig néhányan emlékeznek rám.

Pedig én annyira szeretném,ha ezen a karácsonyon,beengednének engem az életükbe!
Nagyon szeretném,ha felismernék a tényt,hogy több mint 2000 évvel ezelőtt,azért jöttem el erre a világra,hogy az életemet adjam értük,hogy megmentsem őket.
Csak annyit szeretnék,hogy ezt teljes szívvel elhiggyék,és beengedjenek az életükbe!
Még valamit szeretnék,megosztani veletek,különösen arra való tekintettel,hogy jó néhányan tudjátok az ünnep igazi értelmét.

Hamarosan lesz egy saját ünnepségem,egy látványos,hatalmas összejövetel,amit soha senki még elképzelni sem volt képes.

Most még dolgozom rajta.
Ma küldöm ki a meghívókat,egyet személyesen:Neked!
Tudni szeretném,szándékozol-e részt venni,és foglalhatok-e egy helyet számodra?
Beírhatom-e a nevedet aranybetűkkel a vendégkönyvembe?
Merthogy,csak azok jelenhetnek meg az ünnepségen,akiknek nevei ott szerepelnek.
Akik nem válaszolnak a meghívásra,azok kívül maradnak.
Légy felkészült,mert amikor minden kész,te is részese lehetsz az én csodálatos ünnepségemnek.
Hamarosan látjuk egymást!

Szeretlek:
Jézus Krisztus

 

 

 

Pest, 1846. november 20. után

HAZAÉRTEM...(Petőfi S.)


Hazaértem és letettem
A vándorbotot kezembül,
S veszem a lantot helyébe;
Mely sokáig félretéve
Hallgatott, most ujra zendül.

Melyik a leglélekrázóbb,
A legfájóbb húr e lanton?
Azt verem, hogy ujjaimtól
A húr, s ennek hangjaitól
Bennem a szív megszakadjon!

Messze jártam, sokat láttam...
Sokat? oh nem! mindig egyet.
Azt, hogy a hon ereje fogy,
Hogy meghalni készülünk, hogy
Elfajult a magyar nemzet.

Alkotmányunk egy vásártér,
Melyen lelket adnak, vesznek,
Adnak-vesznek olcsó pénzért,
Egy kis címért, egy ebédért -
Jó éjszakát ily nemzetnek!

Elmegyünk a másvilágra,
S nem a magasról esünk le,
Mint madár, melyet lelőnek
Közeléből a felhőnek,
S onnan hull a mély tengerbe.

A pornak vagyunk lakói,
Az alacsony úti-pornak,
Nincsen emberméltóságunk,
Mint a féreg, csúszunk-mászunk,
Mint a férget, eltipornak.

Jaj azoknak, jaj azoknak,
Kiket magyar anyák szűltek,
S kik hazájok pusztulását,
Nemzetök végvonaglását
Nem nézhetik egykedvűleg!

Lásd a tavaszt!

 

Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel:
VAK VAGYOK, SEGÍTSENEK!!!
Arra ment egy újságíró és látta a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez és látta a kalapban sok pénz van. A vak felismerte lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:
- Semmi olyat, ami nem lenne igaz.

Erdő ölén

Milyen magányosak a fák,
e röghöz kötött csodák...

Mégis, ha az erdőt járom,
ősi élmény, örök álom:
égbe nyúló karok között,
fohászkodó ágak fölött
betekint a napsugár
s fátylat borít, sejtelmeset,
földig érőt, rejtelmeset.
Lágyan lengő fényködén át
feltárul e csodavilág
teli színnel, hanggal, térrel,
ezer képpel és mesével.
Látod, ott most tündér lebben,
pedig csak egy kósza szellő
játszadozik korhadt hánccsal,
s ahogy atyja, az őszi szél
végigsöpör most a tájon,
hajladoznak karcsú fácskák,
levélözön leng és szórja
szerteszét a fénynyalábban
ezer kincsét, csodás álom.

Nézem csendes egymagamban,
átszellemült nyugalomban.
Fa vagyok már és nem ember,
fényben fürdő örömtenger.

Csata Ernő

A részeges imája

teljen be e pohár
uram s adjad
ha lehet
holnap is hagyjad
hogy bűnbe essek
oltáridhoz
hordóim közé
épségben lejöhessek
újra érinthessem
véred kelyhét
hordók csapjain
lehűthessem
ujjaim begyét
rajtuk hagyjam sorban
kezeim nyomát
az úrvacsorához
meghívjam a komát
az asztalhoz én is
közelebb férjek
ha morzsáidból nem is
de véredből részesüljek
hisz
jól ismertek
nem vagyok én más
mint bűnös lélek
szőlőhegyi kocsmás
bocsáss meg nekem
ha a képet ennyire rontom
s szent véredet a hordóból
naponta kiontom
kísértésbe, félek
ne kergess engem
mert naponta élek
testeden s véreden
amikor asztalodnál
már állni sem bírok
akkor ülök
s ahogy így züllök
érzem
nemsokára megüdvözülök

 

IMA A MINDENAPOKBAN

Uram, szeretlek és szükségem van Rád.
Jézus nevében költözz a szívembe, és a családomba, az otthonomba és a a barátaiméba. Ámen!

Tanmese .

"Egyszer egy fiatalember álmában egy kis boltba lépett be. A pult mögött egy angyal állt. Izgatottan kérdezte tőle: - Mit árulnak itt, uram?
- Az angyal barátságosan így válaszolt: - Mindent, amit csak szeretne. - Ekkor a fiatalember a következőket kezdte felsorolni: - Akkor szeretném,
hogy minden háború véget érjen a világon,
jobb feltételeket szeretnék a társadalom perifériáján élő emberek számára,
szeretném, ha megszűnne az éhezés Latin-Amerikában,
munkát szeretnék a munkanélküliek számára,
több közösséget és szeretet az egyházban, és...

 

Szent Iván éjjele - június 24-e- az év leghosszabb napja. Jellemzõ, hogy az egyes népeknél ennek a napnak külön neve is van.

A finneknél ezt az ünnepet Juhannus ünnepének hívják. A finn családok ilyenkor egész éjjel fent vannak, senki nem alszik. Aki teheti, kimegy a mökkijébe (nyaraló), vízre szállnak a saját kis tavukon, és együtt, vidáman ünneplik az év legvilágosabb napját. Közös vacsorákat rendeznek, kiülnek a tópartra (délen hegy nemigen van, oda nem lehet), és együtt lesik majd ünneplik az újra felbukkanó napot.

Miért van az ember szíve rejtve?


Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert.