Lévai Piroska

Halottak napjára

Egyedül sétálok kinn a temetőben,
Lassan-lassan közeleg az est.
Mindenütt, mint két könyörgő kar
tűnik elém egy-egy fakereszt.

Rajtuk koszorúk - borostyánlevéllel,
s elmosódott régi-régi nevek.
Minden síron gyertyák, csonkig leégve,
ellobbannak, mint az életek.

A síroknál a hozzátartozók
könnyes szemmel, némán álldogálnak,
gondolatban az elhunyttal együtt
egy régi, boldogabb időben járnak.

Amott egy sír bújik - szegényen, árván,
senki nem sír felette könnyeket...
szomorúan, némán állok meg én -
olvasom a szúrágta betűket.

Szívemben valami kegyetlenül sajog,
milyen fájdalmas, szomorú itt minden.
Könnyesen nézek az elhagyott sírra,
eltűnődve az elmúlt életen.

Olyan kegyetlenül szépek a sírok
az utolsót lobbanó gyertyák fényénél.
Milyen távoli a sírokon a márvány,
hidegebb a leghidegebb jégnél.

Eltűnődve hajolok a sírra
kezemben fehér krizantém-csokorral,
csendesen leteszem, - s némán gyászolok
mellettem egy kopasz bokorral.

Leszállt az est, csendes itt minden,
a keresztek alatt megpihen a halott.
Őrzi őket a sok fehér krizantém,
s az én szívem is árva, - elhagyott.