Mint jeges szél az ébredező tájat,

dermeszted fagyosra lappangó vágyad.

Nem mersz lépni felém,félsz a valóságtól,

félsz a tavasztbontó meleg napsugártól.

Hideg szavaidtól már én is fázom,

ne hagyd kihunyni,ne hagyj ennyit várnom!

Nem látod a fényt,mely vágyakozva néz Rád?

Nem  érzed mennyire vonzódom hozzád?

Vedd már le végre fagyos álarcod,

gyere ki a fényre,jó lesz meglátod!

Pálné Lele Ilona

Nélküled

Zokog a lelkem a hajnali fényben,

testem marja a hozzád hajló vágy,

sír az ajkam az üvöltő csendben,

egyedül lenni,jaj de nagyon fáj.

Meggyalázott nép lettünk

becstelen galádok által,

kik kényúrként felettünk

láncos kutyákká váltak.

Pénzszagú,szennyes kezük

elmarkol minden koncot,

nem hagy a ,,pórnak"semmit,

csak rágott,kemény csontot.

Alku lett minden,mi szent,

éltet tápláló Anyánk,

tiporják s árulják

e meggyötört,bús hazát.

S mi még mindig hiszünk,

hajlunk gyáva szolgaként,

térden állva bókolunk,

alázatos balgaként.

Eladják,hol születtünk,

nem lesz mienk egy kő sem,

melyre unokáink rávésnék:

-Ez volt a magyarok földje.

Megáradt lelkednek tengere,

a szemed fájdalomról mesél,

pilláidon könnyek remegnek,

testedben a tél szele zenél.

Óriás felhő borult le Rád,

takarja az éltető Napot,

örök éj költözött szívedbe,

csillagod már homályban ragyog.

Felnézek a kéklő egekre,

két kezem imádságra teszem,

hagyd még azt a csillagot élni,

ó,drága egyetlen Istenem!

Kérlek bontsd le a sötétséget,

halálnak ölelő karjait,

űzd el a téli ridegséget,

szórd le Rá tavasznak magjait!

Sok ezer szálat szöttek az évek,

szívedből szívembe édesanyám,

mindegyik szál a legféltőbb kincsem,

az út,mely mindenkor hozzád talál.

Éhezve nyúlok mindig utánad,

mert szeretetből soha nem elég,

remeg a lelkem ősz mosolyodért,

félek,hogy ez majd egyszer véget ér.

Tavaszt szeretnék testedbe zárni,

rügyeket bontó napsugarat,

zöldellő mezőt,kicsiny patakkal,

hogy mindörökké velem maradj!

Pálné Lele Ilona

Mély álomba merült

a bánat szívemben,

csalogány trillázott

szüntelen fülemben.

Csalóka éneke

lelkem felemelte,

boldogság trónjára

nektárba helyezte.

Annyira édes lett

az életem tőle,

nem láttam a felhőt,

mi,bújkált mögötte.

Csak mikor a Napot

sötéten befedte,

felébredt a bánat

újra a szívemben.

Pálné Lele Ilona

Bágyadtan néz a nyár,

arcára avar ül,

levetkőzött fákkal

békésen szenderül.

Elcsitul  a rigó,

varjú lesz a dalnok,

besurranó Őszanyó

átveszi a lantot.

Zümmögő széllel jön,

fakó napsugárral,

betakar ő mindent

ködös fátyolával.

Szeméből dér pereg,

csipkét ver a tájra,

hófehér ruhát von

mezítelen fákra.

Pálné Lele Ilona

Ezer sebtől jajong

a meggyötört lelke,

gazoknak hadától

vergődik a teste.

Mi várunk,és nézünk,

nem merünk tenni,

nem merjük róla

a gyomot leszedni.

Sóhajjal kaszáljuk,

szavakkal védjük,

nehogy a testét

még jobban megsértsük.

Kérve kérem Istent,

ne hagyja magára,

ha nem hat intelem,

legyen ő oltára!

Pálné lele ilona

Algyő

Alszik még a hajnal,

csillagok remegnek,

éjszaka vándora

telt arccal tekinget.

Nyomor ölelkezik,

amerre csak pillant,

rongypaplanok alatt,

sokezernyi sóhaj.

Napi élelemért

megszenvedő lelkek,

kiknek ágya avar,

fedelük az ég lett.

Rájuk is leszórja

ezüstjét orcája,

egyenlőn osztogat,

koldusnak,királynak.

Pálné Lele Ilona

Algyő