Megáradt lelkednek tengere,

a szemed fájdalomról mesél,

pilláidon könnyek remegnek,

testedben a tél szele zenél.

Óriás felhő borult le Rád,

takarja az éltető Napot,

örök éj költözött szívedbe,

csillagod már homályban ragyog.

Felnézek a kéklő egekre,

két kezem imádságra teszem,

hagyd még azt a csillagot élni,

ó,drága egyetlen Istenem!

Kérlek bontsd le a sötétséget,

halálnak ölelő karjait,

űzd el a téli ridegséget,

szórd le Rá tavasznak magjait!

Sok ezer szálat szöttek az évek,

szívedből szívembe édesanyám,

mindegyik szál a legféltőbb kincsem,

az út,mely mindenkor hozzád talál.

Éhezve nyúlok mindig utánad,

mert szeretetből soha nem elég,

remeg a lelkem ősz mosolyodért,

félek,hogy ez majd egyszer véget ér.

Tavaszt szeretnék testedbe zárni,

rügyeket bontó napsugarat,

zöldellő mezőt,kicsiny patakkal,

hogy mindörökké velem maradj!

Pálné Lele Ilona

Mély álomba merült

a bánat szívemben,

csalogány trillázott

szüntelen fülemben.

Csalóka éneke

lelkem felemelte,

boldogság trónjára

nektárba helyezte.

Annyira édes lett

az életem tőle,

nem láttam a felhőt,

mi,bújkált mögötte.

Csak mikor a Napot

sötéten befedte,

felébredt a bánat

újra a szívemben.

Pálné Lele Ilona

Bágyadtan néz a nyár,

arcára avar ül,

levetkőzött fákkal

békésen szenderül.

Elcsitul  a rigó,

varjú lesz a dalnok,

besurranó Őszanyó

átveszi a lantot.

Zümmögő széllel jön,

fakó napsugárral,

betakar ő mindent

ködös fátyolával.

Szeméből dér pereg,

csipkét ver a tájra,

hófehér ruhát von

mezítelen fákra.

Pálné Lele Ilona