EGY KIS KALAND VONATON.

Marosfő – Ifjusági tábór. Ez a címe annak a munkának, amit  felkellett mérnünk annak érdekében, hogy javítani tudják a villanyellátást. Hárman jöttünk terepre de csak ketten maradtunk, mivel a tervező nő, miután megmutatta mit kell mérni hazament. Megkért, hogy szerezzünk neki is jegyet Marosfőtől Marosvásárhelyig s így ő három napot otthon űlhet és még diurnát is kaphat, ha jegyet tudunk szerezni neki is. Nagyon sok volt a batyunk, mert három napra élelmet, a szerszámokat, és még az iratokat is kellett hozzuk.

    CSILLAGOT  VÁRUNK

Sötét lett minden a szívemben

Úgy érzem valaki halott

S e temetési gyászos csöndben

Kivált belőlem egy valót.

            Halottam van, gyászolnom kéne,

            Mert ma Te meghaltál nekem.

            Meggyötörve sápadt arcal

Néked írom az énekem.

A baj az, mi csillagot várunk,

Tündöklő fényüt, ragyogót,

Nagy nehezen rá is találunk

Betölteni egy hézagot.

            Nem voltam sohasem Rómeó

            S nem vágytam tündérek után.

FELEDÉS.

Valamikor úgy gondoltam

Nem tudok élni Nélküled,

Valamikor csak azt láttam

Összefort életem Veled.

Egy kedves emlék biztatott,

Mit igértél Te nekem ott.

Emléked, csókod idegen,

Rájöttem...- meghaltál nekem.-

             Elfeledjelek?

Emléked él egy év szakában

A fák között a Vár-hegyen,

Csörgő patak csobogásban,

Vadvirágos réteken.

És minden, ami bennem él

Téged idéz, Rólad beszél,

Száz emlék idéz a láthatár felett...

Ne akard azt, hogy elfelejtselek?

            A malomárki kidölt fában

            Egy kedves emlék felderül.

            Csillagtalan éjszakában

            Nyomasztó csend köröttem űl.

Nincs tovább?

Hogy lehet, hogy elmúlik a május?

Hogy lehet,hogy elmúlik mi szép?

Hogy mondhattad ?– nincs tovább ! -  Oly fájó...

Elmúlhat-e ez az álomkép?

            Egy nyáron át álmodoztunk ketten,

            Szivünkben a legszebb dal zenélt.

            Minden szép virágot Neked szedtem

            És minden köröttem Rólad beszélt.

Sétáltunk a parkban kéz a kézben

Az illatos fenyőfák alatt

Boldogságban nem is vettük észre,

Hogy az égről letünt már a Nap.

        Ősz van, s mi válunk.

Süvit a szél a fák alatt

Suttogva pereg a levél,

Búsan, haldokló szavával

Mindig csak Terólad mesél.

            Ősz van, és szakadó vihar,

            S széttép egy év álmát vágyát,

            Hogy megőlve letiporva,

            Megvesse a télnek ágyát.

És mi , elválunk szótlan csendben,

Szivünkbe nincs más gondolat.

Nem emlékezni, csak feledni

Az eddig szépen szőtt álmokat.

Őrzöm  emlékedet.

Mint korán kinyilt fehér rózsaszálat,

Úgy ismertem meg az én Madonnámat.

Csillogó zöld szeme, mely elszéditett

Adta nekem a reményt és hitet.

            Első esténkre, ha néha emlékezem,

            Érzem boldog akkor az én szivem,

S e boldogság álomba ragad

Az álom édes, kár hogy megszakad.

Köröttem minden hang zenélt,

És minden minden csak Rólad beszélt.

Szavad kisérte a muzsika szó,

Amely oly édes andalitó.

         Gondolj néha rám.

Itt van az ősz, s Te elmentél tőlem,

Felhős lett az ég s a láthatár,

Lehullott egy kis csillag az égről,

Szivem Téged mindig visszavár.

            Csak még egyszer láthatnálak Téged

            Meggyógyitana e pillanat

            Életemet adnám érte Néked,

            Mert szivem úgy érzem megszakad.

Tudnék betelni a gondolattal,

Hogy újra vissza jössz és szeretsz,

Nem bánkodnék nyugtalan szivemmel,

Ha tudnám boldog vagy és nevetsz.