Ősz van, s mi válunk.

Süvit a szél a fák alatt

Suttogva pereg a levél,

Búsan, haldokló szavával

Mindig csak Terólad mesél.

            Ősz van, és szakadó vihar,

            S széttép egy év álmát vágyát,

            Hogy megőlve letiporva,

            Megvesse a télnek ágyát.

És mi , elválunk szótlan csendben,

Szivünkbe nincs más gondolat.

Nem emlékezni, csak feledni

Az eddig szépen szőtt álmokat.

            Tizóra van, s percre megállok

            És most Reád emlékezem.

            Reád, kitöl kényszerből válok,

            Még most is szeretlek, - érzem.-

Te voltál minden reménységem,

Te, aki álmokat hajtasz.

Hiába szállt el a beszédem

Te már nem vagy,s meg se hallgatsz.

            Éjjel álmodom nyitottszemmel,

            Nem jőn a szememre álom.

            Érted szenvedek vérző sebbel

            És csak hütlenséged látom.

Behúztak aljas hazugsággal,

És én Érted ezért vérzem.

Isten megbüntet igazsággal,

Bizom abban,s én is érzem.

            Ha Te hütlenül cserbenhagytál,

            Szálljon a fejedre átok.

            Ne találj nyugalmat éltedben,

            Boldogtalanság vár Rátok...

Ha elmész tőlem s nem rám hallgatsz

A pompa, a fény ha kerget,

Sikert, nyugalmat sohse kaphatsz

Az Isten Téged is verhet.

            Ha visszajönnél énhozzám

            Az Isten, aki meghallgat,

            Boldogság és béke lesz Veled,

            Mert kegyelmet csak Ő adhat.