Válogatás a film sajtójából  

24 KByte

(…)
Várkonyi Zoltán olyan zeneszerzőt nyert meg a filmmuzsika elkészítéséhez, mint Farkas Ferenc, és rábírta Nemeskürty Istvánt, hogy ezt a heroikus regényt, gyermekkorunk egyik kedvelt félmesekönyvét írja át forgatókönyvvé. Siessünk kijelenteni: Nemeskürtynél jobban talán senki nem tudta volna megoldani a dramatizálást. Kissé meghökkentő talán, hogy éppen ő végzi el a munkát, de éppen, mert ő végezte el a forgatókönyvírás munkáját, javarészt neki köszönhető, hogy az Egri csillagok mi nem lett.

Nem lett melldöngető öndicsérés. Sem hazafiaskodó zászlórázás. Nem lett gyalázása a török népnek, a mohamedán vallásnak. Hiányzik a filmből – szerencsére – a nacionalizmus túlfokozott öntudata, a ne bántsd a magyart!-szerű tapsfakasztó felzokogás, a másokat gyalázó, ellenfelet nem méltányoló hisztéria. Túlerőben lévő, felkészült ellenfelet mutat a film. Katona áll szemben katonával, hadsereg hadsereggel (egyik korszerű, másik sebtiben ásó-kapára kapott kisebbség), hódító kerül szembe védekezővel. A filmvégi győzelem annyit ér, mint a valóságban. Rendező és forgatókönyvíró pontosan – sőt költőien – éreztetik, hogy a török veszedelem csak átmenetileg vonult vissza: nem végső győzelem ez, amely évszázadokra világító példát teremt és egy nagy magyar birodalom alapjait rakná le hősies csatanyerésével. (…)

Szécsényi Ferenc képeire hárított sok nehezen elmondhatót a rendezés. Amit fuldokló pátosza okán nem lehet elmondani, azt még mindig meg lehet képekben jeleníteni. Szécsényi képei bár látványosak, mégsem dagályosak: bár érzelemmel teltek, mégsem szavalnak. S noha el bírnánk képzelni egy véresebb, középkoribb Budavárát, török tábort, a tarka és vidám képek, a kiragyogtatott és kimosdatott középkor helyett: Várkonyi Zoltán filmje drámaian vészterhes vagy dinamikusan mozgékony kompozíciókat nyújt a revüszerűség helyett. Az egri várral szemközti halványsárga, rózsaszín török sátrak azonban túlságosan derűsek és inkább egy kellemes tengerparti strand leheveredésre és elnyújtózásra hívó képeit idézik.

Végül is: született egy rendkívül ízléses történelmi mesefilmünk, amely megtalálja az utat a közönség szeméhez és szívéhez, miközben nem tesz erőszakot történelmünk ábrázolásán.

Népszabadság, 1968. XII. 24.: Egri csillagok (M. G. P.)

(…)
Az Egri csillagokon, akármilyen kiváló mű, érzik a nemrégiben lezajlott millennium bűvölete, bár némelyütt a megcsalatkozás is. Mellesleg, az ilyenféle romantikus történelemszemlélet ellentmondásait éppen az a Nemeskürty István mutatta ki, aki a filmváltozat forgatókönyvét is jegyzi a nevével.

A filmet írva, mintha megfeledkezett volna történészi munkásságának ezekről az eredményeiről, sajnos, a dramaturgiai következetességről is. A sokszálú, romantikus történet filmrevitelében elkerülhetetlen bizonyos szálak kiemelése, bizonyos motívumok kulcsszerepe. Filmes szempontból nézve a regény-konstrukció összetartó eleme a Jumurdzsák-féle talizmán története. A gyűrű szerepel persze a filmben, de drámailag hangsúlytalanul; Török Bálint szöktetési kísérletéből hiányzik minden érzelmi előkészítés, így az első rész epizódokra szakad és csak a regény ismeretében tekinthető át. A film érezhetően az olvasói emlékek aktivizálására épít; jelez inkább, mint kifejez, képeskönyvnek szánták, nem szuverén filmalkotásnak. (…)

Sajnos, Szécsényi Ferenc képei uniformizáltan jellegtelenek, a stílus pályakezdő műveinek „szép fotóit” idézi; láthatóan minden energiáját a fizikai és technikai helytállás emésztette el, mely e filmben kétségkívül emberfeletti erőfeszítéssel járhatott. A kritikus azonban csak a vásznon nézheti a filmet, s nem a kamera mögül. A mozaikszerű történetbonyolítás folytonossági hiányai, a díszletek díszlet-szaga, az eredeti miliők műemlék-jellege sajátságosan intim hangulatot teremt a nézőtéren. A színészek nem a filmbeli jellemet (ez a regény és az adaptáció között valahol amúgy is elveszett) formálják meg, hanem azt játsszák, amit tőlük, mint színészektől a közönség elvár. (…)

Nem vártam csodát az Egri csillagok filmváltozatától; remélni merem, hogy a művészi fiaskó rögzítéséből senki sem olvassa ki a csalódás keserűségét, vagy netán az „ugye, megmondtam” gőgjét, a kritikusi elfogultság hamis optikáját. Tény, hogy a mű a magam szerény várakozásait sem teljesíti. Ha a monstre-filmek rendezésében jártas Várkonyi Zoltánnak sem sikerült kiállításban és művészi árnyalatokban illúziókeltő művel előállnia, joggal gondolhatunk arra, hogy a hasonló feladatokhoz jelenleg még nem rendelkezünk elegendő erővel és eszközzel. A másik, nem kevésbé fontos tanulság, hogy nem sikerülhet egy olyan történelemszemlélet fölélesztése, melyet nem érzünk hitelesnek – legkevésbé éppen az alkotók.

Élet és Irodalom, 1968. XII. 28.: Egri-körkép (B. Nagy László)

(…)
A film legfőbb erénye: a látványosság. Nem volt még magyar film, amely egyszerre ennyi statisztériát vonultatott volna fel, mint az Egri csillagok. A nagy jelenetnél ötezer, török ruhába öltözött kiskatona rohamozza a Pilisborosjenőn kőből, fából és papírból épített egri várat. A roham valóban monumentális látvánnyal szolgál. A vár azonban annál kevésbé. Nagyvonalúság és kisstílűség együtt, az eredmény: középszerű. És ez a középszerű jelző sajnos az egész film jellemzője marad.

A film legnagyobb hibája: a regény legfőbb mondanivalója, a várat védő katonák és asszonyok hősiessége a filmben csupán látvánnyá egyszerűsödik. Még Dobó esküje is frázisként hangzik, mert a szavak és a tettek mögött nem látjuk, nem érezzük a hazájáért, otthonáért mindenre elszánt embert. (…)

Várkonyi Zoltán rendező korábbi romantikus-történelmi filmjei sokkal sikeresebb alkotások az Egri csillagoknál. Hogyan lehetséges ez? Talán azért van így, mert az Egri csillagok sokkal inkább történelem, mint a korábban megfilmesített Jókai-regények bármelyike. Ezért a rendezőnek magasabbra kellett volna állítani a mércét önmagával szemben is: nem egyszerűen a kalandfilm nyelvére fordítani népünk történelmének ezt a dicső fejezetét. (…)

Pest Megyei Hírlap, 1968. XII.24.: Egri csillagok (p. p.)

(…)
Szécsényi Ferenc „monstre”-operatőrként is jól vizsgázott. Már az első rész is sok színt kívánt a szó szoros és átvitt értelmében, a második pedig magyar filmen eddig ismereten feladatok sokasága elé állította az alkotókat. Roppant tömeg ornamentikája, összhatása és „koreográfiája” volt a fényképezőnek a rendezővel közös egyik nagy és szokatlan feladata, amelyet magas színvonalon oldott meg. Sokat a nagy küzdelem bravúrt kívánó képei közül is.

Várkonyi Zoltán rendező nem csinált az Egri csillagokból harmadik „Jókai-filmet”, bár Jókai bűvöletéből nem tudott teljesen szabadulni. Megtartotta Gárdonyi Géza művének – és ez nem csekélység. Hiszen még a világirodalom legkimagaslóbb regény-alkotásainak megfilmesítésénél is gyakran az a főhiba, hogy szinte automatikusan eltolódnak a romantika irányába.

Filmvilág, 1969. I. 1.: Egri csillagok (Rajk András)

(…)
Nagyméretű képeskönyvhöz hasonlítható az Egri csillagok filmváltozata. A festői kompozíció néha szinte geometrikusan pontos, máskor a hozzáértő turista színes képeslapjaira emlékeztet. A hevesség látszatát keltő, ám a borzalmak dolgában mértéktartó csataképek és prózában fogalmazott operakettősök is láthatók a magyar filmtörténet nagyméretű képeskönyvének lapjain. Az Egri csillagok filmváltozata azt az idillikus, romantikus nekibuzdulásokkal és látványos gesztusokkal telített tónust képviseli, amelyet sokan kedvelnek, kivált a magyar témájú művekben. A kalandfilmek világszerte divatos két újabb típusa, a kalandpersziflázs és a súlyosabb társadalmi mondanivalót tartalmazó kosztümös film, távol áll a színes egri képeskönyvtől. Módot ad viszont a filmváltozat arra, hogy ki-ki összevethesse a regénybeli kedves figurákat a filmszínészek formálta alakokkal, a filmen látható eseményeket saját olvasmány-emlékeivel, saját fantáziáját a rendező fantáziájával. (…) Ezentúl alighanem sok százezer ember képzeletében Dobó István hasonlítani fog Sinkovits Imrére, Cecey Éva Venczel Verára, Bornemissza Gergely – valamivel halványabban – Kovács Istvánra. Vajha e közönséghívogató produkció hosszabb időre visszacsalogatná a nézők százezreit az elárvult mozikba.

Magyar Nemzet, 1968, XII. 28.: Egri csillagok

(…)
Ennyire körültekintően, ilyen alapossággal – aligha túlzunk – még nem készült magyar film. Várkonyi Zoltán rendező talán legnagyobb érdeme, hogy az alkotók egész vezérkarát hozta létre, akik a saját szakmájuknak legjobb erői. (…) Széles körű történelmi kutatások alapján a Hadtörténeti Intézet szakértői segítségével, a korhűség teljes megőrzésével építették fel a történelmi ostrom színhelyét, a várat Pilisborosjenőn, Vayer Tamás díszlettervező és Szász Endre grafikus tervei alapján.

A technikai bravúrok egész sorozatára volt szükség, hogy élethűen visszaadják például a vár ostromát, vagy az egri nők emlékezetes „forró szurok akcióját”, melynek nyomán lángba borultak a török katonák. Ugyan csak nagy feladatot jelentett bornemissza Gergely tűzkerekét újjáteremteni. A legveszélyesebb artistamutatványokat Ferdinándy Géza, volt öttusabajnok és bátor csapata végezte. A tömegjelenetekben néphadseregünk katonái vállaltak szerepet.

Látványos, nagyszabású filmet alkotott Várkonyi Zoltán és vezérkara. A főszerepeket alakító színészeink és a többiek dicséretes alakítást nyújtanak.

Elismerést érdemel a forgatókönyv írója, Nemeskürty István, aki a film nyelvére átültette Gárdonyi Géza művét.

Képes Újság, 1968. XII. 21.: Egri csillagok (B.)

(…)
A film alkotói szerencsére nem kezelték szentírásként Gárdonyi sorait, a történelmi hűségnek és a nagy írónak kijáró tisztelettel széles körű, alapos felkészüléssel és értő kézzel nyúltak a regényhez. Így lett hibái ellenére is jó film, így lett mai film az Egri csillagok.

A regényt olvasva, a haza sorsáért, két fiatal szerelméért és egy kisfiúért aggódik az ember. Ezt az élményt kapjuk a filmváltozatban is, ahol Gárdonyi mesélőkedvét a rendezői ötletek, a pompázó színek és az operatőr hangulatos képei igyekeznek pótolni. Néhány részlettől eltekintve sikerrel. (…)

Tetszett a film, bár nem tagadom, vannak hiányérzeteim is. Az első rész nagy időszakot ölel fel, s így egy-egy kaland elhanyagoltnak tűnik, különösen a második rész aprólékos, részletező jeleneteihez képest. Érdemes szólni arról is, hogy a gyakran ismétlődő csataképek rovására szívesebben láttam volna több belső felvételt, közelképet, olyanokat, amelyek alkalmasak arra, hogy közelebb hozzák a nézőkhöz a várvédők életét, emberi tartását. És szívesen láttam volna legalább egy villanásnyi képsort a városról is: hogy ne állt volna olyan magányosan az egri vár.

Miként a regény, a film is hazaszeretetre nevel, jó hogy nem szónoklattal, zászlót lobogtatva, inkább a hősi tettek példájával. A várvédők hősiessége – egy jól felszerelt, nagy létszámú erős sereg támadásainak visszaverése – nem lett volna kisebb, sőt kevesebb sem, ha a film befejezése jobban visszakanyarodik Gárdonyihoz, és több szó esik a török vezérek ellentéteiről s a közelgő télről is. A történelmi igazsághoz ugyanis ez is hozzátartozik. (…)

Lehet, hogy az Egri csillagok nem lett álmaink filmje. (Ez persze az álomtól is függ.) De jó film lett, sikeres alkotás. Várkonyi Zoltán ismét szolgáltatott egy bizonyítékot arra, hogy a közönségnek tetsző műfajt is lehet jó ízléssel és művészettel csinálni.

Heves Megyei Népújság, 1969. I. 5.: Egri csillagok (Márkusz László)