Mese egy emberrõl

Az ember egykedvûen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebrevágva, nem nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem tartozott senkihez, nem tartozott felelõsséggel senki iránt. Ezért vette tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható. Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélõ esõben, hideg, alattomos szélben.

            Farkas István A hiú csillaglány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörû, szép csillag. Hajnalcsillag volt a neve. Az õ ragyogása elhomályosította az összes csillag fényét.

De ez a csillaglány, mert lány volt, annyira hiú volt, mint amennyire szép. Azt akarta, hogy vegye õt a Nap feleségül. De a csillag a Nappal nagyon ritkán találkozott, csak akkor, amikor a Nap felkelt, és mikor lenyugodott.

            Rózsa

Rózsakertben sok virág,

holdfényben mossa magát

szirmuk színes, vörös, sárga

õket mindenki csodálja.

Van egy rózsa oly szerény,

összes szirma hófehér,

õt a napfény nem színezte,

kert végén áll messze, messze.

Hajnalban harmat mosdatja.

szivárványos gyöngyök rajta,

friss illatát szórja széjjel

szétküldi a langyos széllel

Harmat-gyöngy a rózsa szirmán

benne hétszínû szivárvány.

            Szeretni jó, de szeretni fáj,

Szeretni kell, mert muszáj

Emberi léted, mivoltod

Ha szeretet nincs, kioltod

A szeretet tüze parázsló

Nem kell más, csak a varázsszó

Lelked pompás bíborba öltözik

Ha a szeretettel összeköltözik

Sivár léted tápláléka

A szeretet ajándéka

Érezd hát a melegséget

Mint koldus a szegénységet

Szívbõl jövõ szeretet

Mi nem kér, csak kényeztet

Habfürdõ az életed

Ha azt így élheted

Szegény ember kinek nincs

Mert a szeretet nagy kincs

Lehet pénzed rengeteg

De szív nélkül az életed beteg

Nyisd hát ki a szíved kapuját

Rombold le a várad kõfalát

Engedd be a világ mosolyát

És érezd a rózsa illatát!

            Ami a szívemben él

Ne titkold el, ami szívedben él, nem kell, hogy szebb, s jobb legyél,

Nem hatnak rám gyönyörû szavak, csak mutasd meg nekem önmagad,

Te vagy az elsõ, kinek hinni tudtam, te vagy az elsõ, kinek nem hazudtam,

Te vagy az elsõ, kit szívbõl szeretek, te vagy az elsõ, kit soha nem feledek.

Soha ne feledd, nem vagy egyedül, minden gondolatom Hozzád menekül,

Te vagy az álmom, Te vagy az ébredésem, Te vagy az összes szívverésem!

Felvette már köpenyét a nyár,

elutazik nem jön vissza már.

Néha-néha még, visszainteget,

felhő borítja majd a kék eget.

Lemegy a nap, a kék hegyen túl,

sír az erdő, harmat cseppje hull.

Vágyódik a természet a nap után,

nem marad más csak emlék csupán.

Sárgul a levél, alant az avarba hull,

a sok énekes madár, lassan elcsitul.

Az ősz után, újra eljön majd a tél,

de az új tavasz, száz csodát ígér.

Ha egy szép élet vágyát őrzöd,

A múlttal nem szabad törődnöd,

S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,

Minthogyha újjászülten élnél.

Mit akar? - kérd meg minden naptól.

És minden nap felel majd akkor:

Tetteidnek tudjál örülni,

Más tetteit tudd megbecsülni;

Főként ne gyűlölj egy embert se,

S a többit hagyd az Úristenre!

/Johann Wolfgang von Goethe'

Drága Gyermekem...

Mint apró kis virág

Úgy nyíltál ki szívemben,

Szeretettel tápláltalak méhemben.

Minden apró mozdulatod kísértem,

A végtelenbe üzentem:

Drága gyermekem!

Megérkeztél s csillagként ragyogsz

Szemed az égre festi a Napot.

A világot jelented nekem

Drága gyermekem!

Oly meghitt a perc ha átölellek,

Minden gondolatod rejtelmét érzem.

Kedves szavakkal becézhetlek

Minden gondolatod rejtelmeit értem;

Drága gyermekem!

Ablakodban ragyogjon a napsugár, és csicseregjen nagyon sok kis madár.Hozzon Békét, vidámságot Nagyon szép mosolygós hétvégét kívánok! !

Láttátok-e...

Láttátok-e a fényes napsugárt,

Midõn a hegy mögé nyugodni szállt,

S utána azt a sok szép csillagot,

Amely a sötét éjben ragyogott?

Láttátok-e a zajló tengerárt,

Midõn a zúgó szél felette járt,

Midõn magosra hányta a habot,

S medrébe újra vissza is csapott?

Láttátok-e az újuló tavaszt,

Midõn a fákon zöld rügyet fakaszt,

És a ligetben a kék ibolyát,

Midõn a földbõl felveté magát?

S láttátok-e a telet, amidõn

Fehér lepelt terít el a mezõn?

Helen Csok: Örülj a mának

Amíg az õszi nap melenget,

s te mélán hallgatod a csendet,

szeretnéd eltagadni titkon,

a tél is itt jár már a sarkon.

Ne siránkozz, hogy jobb volt nyáron,

ne élj a múltban mindenáron.

Örülj a mának!

Amíg vannak, akik szeretnek,

van értelme az életednek.

Mindegy, hogy rohannak az évek,

ha érzed melegét egy kéznek.

Még érdemes reggel felkelni,

ha van kinek kenyeret szelni.

            Bíztató

Bíztatlak: Örülj!

Örülj a világnak,

Örülj a kinyíló virágnak,

Örülj a rikkantó madárnak!

A zöldlombos erdõnek, a viruló mezõnek.

Örülj a hasadó hajnalnak,

Éjben az égen ragyogó csillagnak!

A szép napra ébredõ reggelnek,

A neked köszönõ embernek,

S minden ártatlan gyermeknek.

Szeretnék egy meseerdõt, olyan álommal szõtt,

elérhetõt, kis házikót patakokkal, lágyan formált dús fodrokkal.

Virággal telt selymes rétet, tücsökhangút, mely

dalra késztet, elsuhanó pillangókat, szivárványon hintázósat.

Magas hegyen lágy szirteket, rajta délceg törzsû fenyveseket,

szélben hajló búzatáblát, mely égig nyújtja dús kalászát.

Ezerszínû rózsakertet, mi illatával könnyet ejtet,

hegyoldalon zuhatagot, mely a napfénytõl tükröt ragyog.

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késõ éjszaka ki jár

Ott kinn a temetõn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lõn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el:

Hisz az, ki õt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

"Anyám, ó kedves jó anyám!

Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

 BÚÉK