Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjszaka ki jár

Ott kinn a temetőn?

Az óra már éjfélt ütött,

A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,

Szívét bú tölti el:

Hisz az, ki őt szerette még,

Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog

Az árva kis fiú:

"Anyám, ó kedves jó anyám!

Szívem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,

Azóta bús fiad.

Nincs a faluban senki most,

Ki néki csókot ad:

Nincs senki, aki mondaná:

Szeretlek gyermekem!

Puszta a ház, hideg szobám,

Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt,

Miért nem nyughatom?

Szegény és elhagyott vagyok,

Hideg a tél nagyon!"

Az árva búsan zengi így

Kínos panaszait:

Felelve rá a téli szél

Üvőltve felvisít,

A gyermek fázik, könnyei

Elállnak arcain:

Borzadva néz körül, de itt

A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik:

A csend irtóztató,

Csak a szél sóhajt a fákon át,

Sziszegve hull a hó.

Fölkelne jaj!, de nincs erő:

Lankadva visszadűl

A kedves dombra,- felsóhajt

S mély álomba merül.

És ím az árva boldogul,

Jól érzi most magát:

Elmúltak minden gondjai:

Az álom hív barát.

Szíve még egyszer feldobog,

Mosolygnak ajkai:

Csöndes-nyugodva alszik ott,-

Meghaltak kínjai.