Farkas István A hiú csillaglány

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű, szép csillag. Hajnalcsillag volt a neve. Az ő ragyogása elhomályosította az összes csillag fényét.

De ez a csillaglány, mert lány volt, annyira hiú volt, mint amennyire szép. Azt akarta, hogy vegye őt a Nap feleségül. De a csillag a Nappal nagyon ritkán találkozott, csak akkor, amikor a Nap felkelt, és mikor lenyugodott. Ez is azért történt így, mert a csillaglány mindig várta a Napot. A Nap állandóan elhomályosította az ő fényét, de ezt sem bánta. Egyszer azt mondta a Napnak a Hajnalcsillag: - Ó Nap! Kérlek, vegyél engem feleségül! Látod, milyen szép vagyok? Nálam szebbet úgysem találsz! Erre a Nap ezt válaszolta: - Hagyj békén engem, Csillaglány! Tudok egy Csillagfiúról, aki szeret téged. Miért nem őt szereted? Azért, mondta a Csillaglány, mert olyan halvány kis csillag, és nincs olyan szép, mint én. Ő szeret téged - mondta a Nap. Válaszd őt, én nem akarlak. Bármilyen halvány is a fénye, a lelke arany, és igazán szeret téged. Még egyszer mondom neked, válaszd őt - mondta a Nap, miközben leszállt az égről aludni a kedvenc tengerére. A Csillaglány gondolt egyet: - Utánamegyek! Ezzel meglódította gyönyörű, fényes testét és a tenger partjára zuhant. Az égboltra hosszú, fényes csíkot rajzolt, hogy majd visszataláljon, de mire a csillag a tengerhez ért, a Nap már lemerült. A Csillaglány odaállt a víz széléhez, és a Napot szólította. De a Nap nem jött elő. A Csillaglány megunta a kérlelést. Azt mondta: - Hát jó, nem jössz elő! Akkor megvárom a reggelt. Aztán elkezdte nézegetni magát a víz tükrében. Ó, de szép is vagyok! Jaj, de gyönyörű va gyok! Addig-addig nézegette magát, míg reggel lett. A Nap kiemelkedett a tengerből és azonnal letörölte az égről a fénycsóvát, amit a Csillaglány rajzolt oda. A Lány utána kiáltott: - Hé! Várj meg! Vigyél vissza! De a Nap nem figyelt rá.

Fent azonban várt rá a Csillagfiú, aki este végignézte a Lány tetteit. Kérlek, Nap, hozd vissza őt nekem! - mondta. Várd meg ezt a nappalt, szólt a Nap, éjszaka ugorj le a Csillaglányért és hozd vissza, mielőtt én felkelnék. Köszönöm, kedves Nap! - mondta a Csillagfiú. Kivárta az estét, majd ő is odazuhant a tengerpartra, a Csillaglány mellé. Hajnalcsillag! - szólítgatta. Élsz még? A Lány élt még, de a világosság elvette a ragyogását. Élek, Csillagfiú - mondta elgyengülve. Köszönöm, hogy eljöttél értem! Igen, eljöttem, szólt a Fiú. De ugye, most már szeretsz? Igen, szeretlek, szólt a Csillaglány. Akkor hát, feleségül veszlek. Ezzel a Csillagfiú felvitte az égre az elgyengült, fénytelen Csillaglányt. Szeretetben és boldogságban éltek, a Lány újra visszanyerte ragyogását, de most már a Csillagfiú is kifényesedett, mert nagyon boldog volt.

Azóta az a két csillag a legfényesebb az égen. Hajnalcsillag mindig előbb kel, és később nyugszik a Napnál, azért, hogy minden boldog éjszakát megköszönjön neki, amit a Csillagfiúval tölthet.