József Atilla

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,

A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,

tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik

mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,

friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.

Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!

Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!

Mit beszélsz? Korai? Nem volt itt sose tél!

Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel –

József Attila (1905.április 11.-1937.dec.3.) Budapesten született. Anyja faluról felkerült szolgálólány, majd mosónő, apja félig román származású munkás volt, aki 1908-ban elhagyta a családját.

Három gyerekét anyja nem volt képes egyedül eltartani, ezért nevelőszülőkhöz adta Öcsödre. 1920-tól Makón járt gimnáziumba, ahol megismerkedett Juhász Gyulával. Az ő segítségével jelent meg 1922-ben első kötete; A Szépség koldusa. Mindössze tizenhét éves

volt, amikor már minden versformát biztosan kezelt. 1924-ben a szegedi egyetem magyar-francia szakán folytatta tanulmányait.

Ebben az évben írta a Tavasz van! Gyönyörű című versét

József Attila:

Villámok szeretője

Ördög röhög és Isten sír belőle,
Pap és csibész a villámok szeretője.
Mindig beszél: "Mondd, testvérem, nem alszol?"
S legszebb álmában kenyérhéját majszol.

Búzát vet, s hideg csillagokat gyomlál,
Korgóbban korog húsz dühödt gyomornál.
Hordókra áll és templomokba tér be,
De vasgerincű és még nincsen térde.

Ha szép idő van, a földeken fekszik,
Csak ritkán békít, csak ritkán verekszik.
De fergetegben hegyormokon állva
Villámszívét az éjszakába vágja.

S míg ember, barom, fa szelíddé retten,
Boldogan sír a megtárult egekben.

1924. jan. 28.

                                    József Attila Zokog a lelkem

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohasem leltem,
Zokog, a lelkem
Keresek valakit s nem, tudom ki az?
A percek robognak, tűnik, a tavasz
S nem tudom, ki az?
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyeim csorognak, s-majd ki apadnak,
Vágyak magukkal messzebb ragadnak-,
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmit se látok-
Akkor megállok.
Lelkem elröppen, a Végtelenbe
Tovább nem vágyom arra az egyre,
a Végtelenbe