A német erõk három irányból támadtak az országra. Ha rosszindulatúak akarnánk lenni, azt is mondhatnánk: úgy haladtak elõre, mint kés a vajban. Bajcsy-Zsilinszky Endre tettét, és néhány helyi lövöldözést leszámítva gyakorlatilag semmifajta ellenállásba nem ütköztek a németek. A kormányzó megérkezését követõen a várba hajtott, túl sok illúziója nem lehetett a jövõvel kapcsolatban. A koronatanács ülésén a belügyminiszter beszámolt az országban történt változásokról.

Hitler ebben az esetben is biztosra akart menni, semmit nem akart kockáztatni. Ennek megfelelõen március 15-én meghívta a kormányzót a Salzburg mellett található klessheimi kastélyba. A meghívó március 18-ra szólt. Horthy ingadozott: tudta, nem véletlenül kapott meghívást Klessheimbe. Pro és kontra hangzottak el érvek, a kormányzó végül mégis az elutazás mellett döntött. A magyar küldöttség március 18-án a délelõtti órákban érkezett meg a salzburgi pályaudvarra.

Hitler úgyszólván semmit nem bízott a véletlenre: nem akarta, hogy megismétlõdjék az, ami 1943. szeptemberében Olaszországban történt. A német vezetés tisztában volt Magyarország stratégiai jelentõségével, ugyanis ha az ország kiválna a háborúból, akkor összeomlana az egész balkáni front. Ez volt az érem egyik oldala, másrészrõl a Führer nem bízott a Kállay Miklós vezette kormányban. Nem volt alaptalan Hitler kételkedése, a hírszerzés folyamatosan tájékoztatta a vezérkart a Kállay-kormány kiugrási tárgyalásairól.