Mozart maga a színművet „német opera” alcímmel látta el. Az ősbemutató 1791. szeptember 30-án Bécsben zajlott, Schikaneder színházában a starhembergi Freihaus auf der Wiedenben. Schikaneder maga játszotta Papagenót, az Éj Királynőjét pedig Mozart sógornője, Josepha Hofer alakította. Az opera nem aratott azonnali sikert, azonban Schikaneder jó üzleti érzékének köszönhetően lassanként mégis népszerűvé vált. 1792 novemberében Schikaneder már a századik előadást jelenthette be a közönségnek. Mozart ezt az előadást már nem érhette meg, mivel 1791. december 5-én elhunyt.

A szövegkönyv alapjául August Jacob Liebeskind Lulu avagy a varázsfuvola (Lulu oder die Zauberflöte) című meséje szolgált. A tartalomban és a megzenésítésben Schikanedert és Mozartot erősen befolyásolta a szabadkőművesség szelleme. (A titkos ellenzéki mozgalom kalapácsütés-szignálja szólal meg a nyitányban, a második felvonás előhangjában, végül a fináléban.) Mozart maga is szabadkőműves volt, és közel állt a magyar Born Ignác körüli bécsi felvilágosult tudósokhoz. Az opera sok gondolata a felvilágosodás eszméit tükrözi.(Más források szerint Mozart a Varázsfuvolában a szabadkőműves beavatási ceremóniákat gúnyolta ki.)

Schikaneder szerződtetett egy jótollú bécsi diákot, Johann Georg Metzlert (írói álnevén Carl Ludwig Giesecke), hogy segítsen neki a librettó megírásában. Metzler mineralógus diák volt, aki Born Ignác famulusaként tevékenykedett annak selmecbányai kísérleteiben, és jól ismerte a felvilágosodott tudóst és tanártársait a Selmecbányai Bányászati Akadémián. A fiatalember a Varázsfuvola férfiszereplőit ezekről a személyekről formázta meg. Sarastro személyéhez Born Ignác szolgált mintául. Tamino alakját valószínűleg egy másik sikeres magyar kutató, Müller Ferenc (1742–1825) szolgáltatta, a szónok figurájához a bölcs Nikolaus von Jacquin professzor (Mozart két kis bécsi házitanítványának édesapja) volt a mintakép, a gonosz Monostratos pedig a fejlődést gátló berlini professzor, Martin Heinrich Klaproth, Born Ignác ellensége volt. Végül a csetlő-botló Papagenót valószínűleg magáról Mozartról mintázták meg szövegkönyvíró barátai.^[1]

Az operában számos belső ellentmondás van, különösen az Éj Királynőjének szerepe változik „jó tündérből“, aki Taminot és Papagenót varázshatalmú hangszerekkel (varázsfuvola, harangjáték) ellátta, a Jó és a Bölcsesség ellenfelévé. Van olyan feltételezés, hogy az opera szövegének csak az első részét írta Schikaneder, a nagyobb második rész pedig teljes egészében Metzler műve attól a töréstől kezdve, ahonnan az Éj királynőjéből gyűlölködő démon, míg az addig negatív figurának számító Sarastróból jóságos, bölcs humanista pap lesz.

A darab nagyon sokrétegű, és minden korosztály számára tartogat mondanivalót. A tízéves gyerekek elsősorban a mesét és a fülbemászó dallamokat élvezik benne, de a korabeli felnőtt közönség a titokzatos szabadkőműves gondolkodással is szembesült az előadáson. Az opera több dallama igen népszerű lett, ma is szinte „sláger”, mint Papegeno és Papagena duettje és az Éj Királynőjének áriája vagy „koloratúr ária” (Der Hölle Rache kocht in meinem Herzen). Beethoven, Hegel, Herder és Goethe tartoztak a Varázsfuvola csodálói közé.

Goethe írt egy folytatást az operához, amely töredék maradt, és egy dekorációvázlatot. Maga Schikaneder is írt egy második részt A labirintus, avagy harc az elemekkel (Das Labyrinth oder Der Kampf mit den Elementen) címmel, melyet Peter von Winter (1754–1825) zenésített meg.

1974-ben Ingmar Bergman egy azóta közismert filmes változatot készített a Varázsfuvolából a Svéd Televíziónak („Trollflöjten“).

wikipédia.hu