Volt egy álmom, elaltattam.
Szájára csomót, orrára masnit kötöttem.
Sötét zugba állítván csak pislogott csendben,
Míg cselekedték magukat a dolgok köröttem.

Felébredt, én elaltattam.
Újra, s újra ismételve a szomorú tényt.
Raktam ide–oda, húztam, ráncigáltam őt,
Nem engedtem hozzá ablakon bekacsintó fényt.

De az éjre nem figyeltem….
Az én vágyam csendben bekúszott az álmomba.
Jelezte, - hiába fojtom meg, ő visszatér,-
Fittyet hányva - beleszökik ölelő karomba.

Szemem nyitván mosolyogtam.
Jól esett a bizsergő, simogató emlék.
S már nem takarom, nem dugom sötét zugba sem,
Hisz ő az olvadó kertben járó tavaszfesték…