Amikor egyszer Jézus egyedül imádkozott, és csak tanítványai voltak vele, megkérdezte tőlük: „Kinek tartanak engem az emberek?” Ők így válaszoltak: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások szerint viszont a régi próféták közül támadt fel valaki.”
Ő tovább kérdezte: „Hát ti kinek tartotok engem?” Péter válaszolt: „Az Isten Fölkentjének.” Jézus rájuk parancsolt, hogy ezt ne mondják el senkinek. Majd hozzáfűzte: „Az Emberfiának sokat kell szenvednie. A vének, főpapok és írástudók elvetik őt, megölik, de harmadnapra feltámad.”
Amikor már sokan gyűltek köréje, ezt mondta: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen. Mert aki minden áron meg akarja menteni életét, elveszíti azt. Aki pedig elveszíti életét érettem, megmenti azt.”
Lk 9,18-24


Elmélkedés:

Célunk a győzelem
Mindannyian megszokhattuk, hogy négyévente nyáron néhány hét a labdarúgásról szól. Így van ez idén is, amikor Dél-Afrikában tartják a világbajnokság rangos eseményét. A különféle sportok közül az e sportágban megrendezett bajnokság iránt érdeklődik a legtöbb ember világszerte. És ha a kerek földön ilyenkor szinte minden a kerek játékszerről, azaz a focilabdáról, illetve a labdával való játékról szól, akkor talán most – négyévente egy alkalommal – a templomban, a szentmise prédikációjában is szabad szólnom a fociról.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy nem mindenki szereti a focit, sőt egyesek kifejezetten utálják, főként ezekben a hetekben, de máskor is. Sok háziasszonyt és feleséget bosszant, hogy férjük mindennap órák hosszat bámulja a televízióban a mérkőzéseket, ilyenkor nem lehet hozzá szólni, nem szabad zavarni, nem lehet megkérni semmiféle otthoni munkára. Az asszonyok kálváriája néha nem csak a mérkőzés kilencven percéig tart, hanem utána is, ha hosszabbítás van vagy a férj kedvenc csapata vereséget szenved. Kérem mindazokat, akik ellenszenvvel viseltetnek a labdarúgás iránt, hogy ezekben a hetekben legyenek a szokásosnál is megértőbbek és türelmesebbek! Ne okozzon a foci egyetlen családban sem veszekedést vagy viszálykodást!

És természetesen sokan vannak a rajongók, akik tulajdonképpen négy éve, a korábbi világbajnokság döntője óta várnak arra, hogy végre megint összemérjék tudásukat a világ legjobb csapatai. A rajongókat elbűvöli a játék, s alig várják, hogy kedvenceik pályára lépjenek. Nem törődnek azzal sem, ha családtagjaik futballőrültnek nevezik őket. Lelkesednek a játékosokért és nem mulasztanának el egyetlen meccset sem. Ha megtehetnék, szívesen kiutaztak volna Afrikába, hogy a stadionokban szurkolhassanak. A rajongók egyetlen nagy ünnepnek tekintik ezeket a napokat, s valójában nem csak a győzelemnek örülnek, hanem annak, ha sportszerű volt a játék.

Őszintén bevallom, hogy engem nem tud különösebben lángba hozni a foci, mert nincs időm a hosszú mérkőzésekre, de megértem az emberek rajongását, s szívesen focizok a időnként ministránsokkal vagy a nyári táborban a hittanos gyerekekkel. Egyik este azonban bekapcsoltam a tévét, hogy belenézzek egy meccsbe. Igazából nem is a mérkőzés izgatott, hanem a vuvuzela, amiről a híradásokban olvastam. Ezt a szót most kellett megtanulnunk. A vuvuzela egy trombitaszerű afrikai hangszer. Ezrek fújják a stadionokban és milliókat idegesít világszerte. A televízión keresztül hallgatva olyan érzése van az embernek, mintha egy darázsfészek közepén ülne és ezernyi méh zümmögne körülötte. Valóban idegesítő zaj. De aki igazán rajong a fociért, az mindent elvisel szórakozása érdekében.

De mit tanulhat egy vallásos ember a sportból? Mit üzen a labdarúgás a keresztény embernek? A lehetséges számos mondanivaló közül említsünk meg néhányat!

Elsőként azt, hogy a labdarúgásban és minden sportban vannak szabályok, amelyek meghatározzák az egyéni sportolók vagy a csapatok küzdelmét, s amely szabályokat be kell tartania mindenkinek. A szabályellenes vagy sportszerűtlen játék hiába eredményezne győzelmet, az nem jelente igazi örömöt és nem váltana ki elismerést a nézőkből. Az életünkben is vannak szabályok. Mindig tartsuk be azokat a játékszabályokat, amelyeket Isten törvényként ad nekünk! A fociban a szándékosan szabálytalankodó játékos figyelmeztetésként sárgalapot kap, majd ha ismét súlyosan vét a szabályok ellen, piroslapot kap, kiállítják és nem folytathatja tovább a játékot, hátrányba hozva ezzel saját csapatát. Isten időnként figyelmeztet minket, hogy bűneiknek következményei lesznek, ugyanakkor új lehetőséget is ad nekünk a bűnbocsánattal.

Másodszor említsük meg azt, hogy a foci egy csapatjáték. Hiába vannak nagy tehetségek, kiváló játékosok vagy gólerős csatárok, és hiába nyújtanak a játékosok a mérkőzés során egyénileg nagyszerű teljesítményt, mindez nem elegendő a győzelemhez. A csapattársak csak együtt győzhetnek. Támogatniuk, erősíteniük kell egymást, főként azt a társukat, aki nincs éppen a legjobb formájában. Együtt kell küzdeniük, együtt örülnek a sikernek és együtt viselik el a vereség kudarcát. A vallásos emberek egy nagy csapatot alkotnak, az Egyház ugyanis közösség. Az Egyháznak szüksége van erős csapatkapitányokra, kiváló püspökökre és papokra, akik vezetik és bátorítják a közösséget. A hívek pedig fogadják el a csapat vezetőjének irányítását, mert e nélkül fejetlen szaladgálás lesz az Egyház élete.

Befejezésül még egy harmadik dolgot is szeretnék mondani. Elvileg kereken kilencven percig tart egy mérkőzés, de ha hosszabbítás van, akkor néhány perccel tovább, egészen pontosan addig, amíg a játékvezető, a bíró le nem fújja. Sokszor előfordult már, hogy egy csapatnak a hosszabbítás perceiben sikerült gólt lőnie és ezzel megszereznie a győzelmet. Életünk addig tart, amíg Isten le nem fújja. Addig pedig küzdenünk kell. Nem lazíthatunk, nem kényelmesedhetünk el. Életünk utolsó percéig küzdenünk kell! Szent Pál apostolhoz hasonlóan mi is szeretnénk majd elmondani: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró” (2Tim 4,7-8). Az élet győzelmét üdvösségnek nevezhetjük. Akarjunk győzni, akarjuk elnyerni az üdvösséget!