Iszonyú kín feszíti testemet
Felemel, dobál, szaggatja lelkemet
Kivetkőzöm önmagamból, a bűn szaga beterít
Elhagy erőm, hagyom magam, majd leterít.

Mint áruló költözött észrevétlen belém
Alattomosan kúszott-mászott felém
A pillanatnyi vágy magával ragadt
Bőrömhöz érve reszketeg hozzám tapadt.

A szörny szemben áll velem,
De én szépnek látom, s észre se veszem,
Hogy a gyönyörű mosoly mögött lapul,
Hogy vigyorog rám kéjesen s vadul.

Eldobtam a szépséget ezért a pillanatért,
Hogy mit veszítettem még nem érzem
Az édes kín keserű mézzé válik,
S egy ima száll a térben értem.

De én már nem hallom meg
A szörny elkábít, érzékeim eltompítja,
S vad szenvedéllyel magamba engedem.
Körbekerít, befogadom, s átjárja szellemem.

Mi azaz erő, melyért annyi szépséget kivetek magamból?
Mi az a vágy, mely elkápráztat és elrabol?
Megéri-e? - a választ csak később keresem,
Mikor rádöbbenek, a szívem érted kesereg.

Meg sem kóstolhattam, máris tovatűnt
Türelmetlenségem lásd sötét mély űrt szült.
Csak fekszem némán, s lassan ráébredem
Arcom kezembe temetve most látom végzetem.

Nem kérek megbocsátást, s nem kérhetek feloldozást
Mit tettem, - a percnyi mámort, vállalom
Testem megtörten, bandukolok az éjben
Hordom, s cipelem a bűn terhét vállamon.