A forró nyárban alszanak a

színek varázslói a palettán.

A némaság szúró tekintettel figyel,

s sápadt a valaha sáros föld -

ásítása szintén hallgatagra sikeredik

a sült galamb is elrepül -

emlékképpé kövesedik a természet:

s a forró nyárban, alszanak a virágok...

Szobámban ül a por, a zöldlevelű szürkül,

én is sápadtan, búsan élek,

a képzeletem szárnyra kél és üdül,

csókra szomjazó ajakam szárazon görbül...

Nézem a víztelen felhőt,

amint ablakomon át rajtam nevet

egy szirén-anya az aki beköti -

fehőm száját!...

S én nem segíthetek álmomon,

verejtékezek képlékeny utamon.

Sírnak, szegfűk s rózsák,

szirmok illatát adja a természet:

s a forró nyárban, ébredeznek a virágok...

VIRÁGOK!

Ti vagytok az élet örömei,

ha bús arcom kedvét bálványozzátok.

Ébresztgetitek életem boldogságát

s a sors kegyességét elhozzátok:

s világosságot, dús levegőt adtok virágok...

Én élni akarok köztetek:

sírva

öntözni titeket nagyságotokért,

belétek költözni, testvérnek lenni,

magam értetek virulva nyílni,

s majd könnyedén távozni el -

úgy, hogy ne kelljen sírni,

KINYÍLNI-KINYÍLNI

virágoskertként emberekért élni -

hogy elfogadják

szívem tisztaságát, érzéseit:

akik testestül, ti vagytok virágok!...