"Amikor megcsörrent a telefon a megszokott, automatikus mozdulattal nyúltam utána: 
- Halló, prevenciós centrum! - Mondtam ugyanolyan begyakorolt automatizmussal.

- Halló! Jó napot kívánok. Hallatszott a telefonból kissé halk, nem túlhatározottnak tűnő hangon.
- Jó napot kívánok.
- Tessék parancsolni.
- Jászti Regina vagyok, és egy időpontot szeretnék.
- Rendben, - azonnal megnézem a naptáramat.
Míg a tollal matattam, gondolatban már megpróbáltam kitalálni, hogy vajon mi is lehet a problémája, mivel a hanghordozása, a bizonytalansága nagyon árulkodó volt.
- A jövő héten hétfőn tíz órakor van szabad helyem. Megfelel Önnek?
- Igen, nagyon jó lesz - mondta, most már alig hallhatóan.
A telefonos időpont egyeztetés után tettem a dolgomat, de valami nem hagyott nyugodni. A megbeszélt időpontig még jó pár napnak kell eltelnie, és mi lesz, ha az már késő lesz az ő számára. Mi lesz, ha az ő gondjára azonnal kellene a segítség. Általában jók szoktak lenni a megérzéseim, ami ebben az esetben is  jónak tűnt. Az elkövetkező napokban nem telt el óra, hogy ne csengett volna a fülembe a cérnavékony, halk, fájdalommal teli hang, mely szinte könyörög a segítségért. De nem tudtam mit tenni, mert az első konzultációig nincs elérhetőségem a páciensek felé.  Vártam tehát türelemmel a megbeszélt időpont elérkezését. Kicsit borongós, esőre hajló kora nyári hétfő volt. Szomorúságot árasztott a naptalan égbolton úszó szürke felhők sokasága, melyek nem engedték, hogy a napfény aranyló fényei kikandikáljanak közülük. Oly szorosan terültek el egymás mellett, mintha soha nem is akarnának onnan felállni. Fogalmam se volt, hogy ebben az időben mi lesz az a ruhadarab, amiben el fogok indulni. Miután eldöntöttem és helyre raktam saját mentális állapotomat is, útra keltem. Nem nagy a távolság a ház és a rendelő között, sokszor úgy gondolom, gyalog előbb érnék oda, mint kocsival, de ennek ellenére ma is kocsival mentem. Hamar meg is érkeztem, s már  ültek is a váróban. Azonnal felfedeztem azt a hölgyet, - bár soha nem láttam őt - aki miatt napok óta vitustáncot jártak a gondolataim. 
- Jó reggelt mindenkinek! - Üdvözöltem a jelenlevőket.
- Ön Regina, - ugye?
- Igen!
- Úgy tudom, hogy tízre beszéltük meg, vagy rosszul emlékszem?
- Nem, nem! - Valóban tízre, csak előbb jöttem.
- Semmi baj, de van Ön előtt egy másik páciens.
A rendelőben szintén már berögződött teendőim vannak, - köpeny, szellőztetés, teavíz forralása, ami nem vesz el sok időt, s amivel most is hamar végeztem . Az első páciens is kicsit előbb ment el, mint szokott, halaszthatatlan teendői voltak, és  Regina következett.

Ahogy belépett, a kissé ingatag járása, a bizonytalan, alig érezhető szorítása kézfogáskor, amikor alig érthetően elmormolta a nevét, arról árulkodott, hogy a beszélgetésünk óta romlott a helyzete.
- Jászti Regina, csuklott ki a sírás fojtogatta torkából az amúgy nagyon finom, kellemes hang.
- Thaljam Madlen.
- Foglaljon helyet,  mutattam a páciensek számára elhelyezett, nagyon kényelmes, kellemes pihenést biztosító relaxációs fotelre.
- Köszönöm, suttogta, és  félénken, nem természetes mozdulattal foglalt helyet. Úgy ült le, hogy a fotel háttámlája picit se mozduljon, egyáltalán nem törekedett arra, hogy neki  mi lenne a jó. Hogyan lenne az neki kényelmes. Hátradöntve, lábait vízszintbe helyezve, izmait ellazítva, testét, lelkét átadva a nyugalomnak. Félelem, bizonytalanság, görcsös állapot tükröződött az egész emberről.
- Helyezkedjen el kényelmesen, úgy, hogy minden izma el tudjon lazulni, - kértem.
- Köszönöm, de jó lesz ez így, mondta, és ült tovább görcsösen, kezeit ökölbe szorítva, majd zavarában lábait keresztbe téve.
- Megkínálhatom egy teával? - S közben, meg se várva a válaszát, oldani kívántam a feszültségét, már öntöttem is a vizet a csészébe elkészített filterre. A szobában halk zene szólt, az illatgyertya kellemes narancs illatot árasztott magából. Elkészült a tea amit remegő kézzel emelt a szája elé. Jóízűen kortyolta a forró teát s látszott, hogy  kell ez az elterelő művelet ahhoz, hogy ne sírja el magát.Halovány arca rózsaszín árnyalatot kapott, lábai már lazán pihentek egymás mellett a lábtartón, s egész testében oldódni látszott a feszültsége.
- Köszönöm, nagyon finom volt , és átnyújtotta az üres csészét. 
- Egészségére. - Mondtam, s elvettem tőle a  csészealjat a csészével együtt.
- Nagyon kellemes itt minden. Már most jobban érzem magam.
- Nagyon örülök neki. Szeretem ezeket a meleg színeket, s azt tapasztalom, hogy mások is így vannak vele.
- De gondolom van valami nyomós oka, hogy hozzám fordult.
- Igen, van. Ismerősömtől hallottam az ön módszeréről, nagyon dicsérte, neki is nagyon bevált.
- Örülök neki, de azt tudja, hogy két egyforma eset nem létezik. Ami használt az ismerősének, nem biztos, hogy önnek is be fog válni.
- Igen tudom, de ön az utolsó reményem. Már annyi gyógyszert megetettek velem, hogy a mellékhatásoktól szenvedek. Pszichiátertől pszichológushoz, majd vissza, - küldenek, de csak ideig, óráig változik az állapotom, s aztán kezdődik minden elölről. Ezért kerestem meg önt.
     Nálam a konzultáció a nyugtató gyógytea elfogyasztása után pár perces relaxációval szokott folytatódni attól függően, hogy a bemelegítő beszélgetésben mennyire tud megnyílni az ember. Mert a léleknek nagy szüksége van a meghitt, békés, kellemes környezet biztosította nyugalomra ahhoz, hogy a test a görcseit elengedje, s a mélyre gyűrt fájdalmat ki tudja adni magából. Ezt el szoktam mondani, bár sokan tiltakoznak ellene. Így történt ez most is, bár bevallom, más választ vártam.
- Jó, kezdhetjük, bár nekem még soha nem sikerült.
- Semmi baj!
- Akkor sem történik semmi, akkor majd legközelebb.
Elmondtam, hogy mit kell tennie, hogyan kell ellazulnia, s, hogy csak arra figyeljen, amit mondani fogok és próbálja azt  csinálni úgy, ahogyan mondom.
Elkezdtük, és csinálta. Nyugodtan feküdt a fotelben, szempillái nem remegtek, a test átadta magát a békés, mély nyugalomnak. Látszott, és érezni is lehetett, hogy a hatalmas szenvedések szakadásig feszítették ennek a testnek a húrjait, és hogy talán az utolsó pillanat utolsó percében vagyunk. Néztem, és elcsodálkoztam. A csinos, elegáns, nem filléres kosztümjében pihenő, védtelen testbe zárt megnyomorított lélek vajon miért engedte, hogy ebbe az állapotba kerüljön. Hogy miért nem működik az a harmónia bent, a test börtönében, ami a külsőben megnyilvánul. Buta kérdés önmagamhoz. Sokszor nem vagyunk önmagunkkal emberségesek. Azt gondoljuk, hogy velünk az nem történhet meg. Mi nem kerülhetünk olyan helyzetbe. Nagyon sokáig tudunk figyelni a külsőnkre, de rövid időn belül fel tudjuk adni a lelkünk harcát, alárendeljük vágyainkat a rossz ego akaratának. Az önmagunk iránti emberséget nem tartjuk fontosnak, azt gondoljuk, önzőség, ha figyelünk magunkra. Mert, nem az emberség határoz meg minket, hanem mi határozzuk meg az emberségünket.
   Közben elérkeztünk a visszatéréshez a valóságba, ami után a páciens szemében más fény csillogott, mint amikor belépett hozzám. Szavakkal is kifejezte, hogy mintha ólomsúlyt dobott volna le a mellkasáról, pedig még el sem mondta, hogy miért érkezett.
Miután elfogyasztott egy pohár vizet, rátértünk a problámájára. Bevallom, így utólag hátborzongató történet volt az övé.
- Ha az elején szeretném kezdeni, nagyon régre kell visszatérnem, mondta.
- Ha arre van szükség, hogy segíteni tudjunk az ön problémáján, akkor ezt kell tennünk, - válaszoltam. Csak a tények ismerete alapján tudunk dolgozni, mert én csak utat tudok mutatni, melyen önnek kell végigmennie akármilyen nehézségek árán is. Ön dönt, hogy elindul, megtorpan, vagy visszafordul.
- Végig fogok menni! Sokáig hitegettem magam azzal, hogy képtelen vagyok rá, hogy értéktelen ember vagyok, - mondta, és azonnal sorolni kezdte a tényeket.