-  Akkor kezdődött, amikor megszereztem a második diplomámat. Vagyis, akkor tudatosodott bennem, hogy baj van, hogy megoldást kell találnom arra a helyzetre, ami már nagyon régen nyomasztott és lassú tűz módjára perzselte, égette az életem alapjait. A tudatalattimban tudtam a létezéséről, de mivel mindig volt hasznos elfoglaltságom, ami sok időt igényelt, nem  vettem tudomást  róla. Mindig csak vártam, azt gondoltam, hogy valami csoda folytán, de meg fog oldódni. Nagyon egyszerű, szegény emberek voltunk, amikor összeházasodtunk. Ma már tudom, hogy nem kellett volna, de akkor jó megoldásnak tűnt. Meglévő tervekkel, a lehetetlennel is megbirkózva indultunk a közös jövőnek. Volt állásunk, viszonylag jó fizetésünk, s azt hittük, hogy ez elegendő kincs lesz a hosszú, boldog élethez. Sajnos nagyon korán kiderült, hogy amink volt az semmihez és semmire nem elegendő. S itt nem csak az anyagiakra gondolok.Tettük a dolgunkat és nagyon hamar rá is jöttünk, hogy ez a holtomiglan, hotodiglan nem fog működni. De mivel várandós voltam azt gondoltam, hogy nem hozhatok szégyent szerető szüleimre egy válási procedúrával, s bármilyen áron is, de amit vállaltam tovább kell csinálnom. A nappalok és az éjszakák pokollá változtak. Kimaradások, alkohol, veszekedések, pénztelenség lettek az életem vendégei. A kisfiam volt minden vigaszom, ő volt nekem a levegő, a fény, mosolya volt a lelkem tápláléka. Csak a vele töltött idő volt számomra az élet, amikor aludt, megszűntem létezni, nem találtam a helyemet, nem kötött le semmi, aminek az elvégzése nem az ő életével volt kapcsolatban. Az idő telt, ő lassan felnőtt, s már nem az én simogatásom és puszijaim lettek fontosak a számára. Még nagyobb űr keletkezett az addig is légbuboréknak bizonyult életemben, s át kellett gondolnom újra, hogy hogyan tovább. Újra meg kellett formálnom önmagamat. Le kellett fejteni a követ arról a Regináról, aki a kőtömbben lassan már nem jutott levegőhöz. Meg kellett találnom neki azt a feladatot, amelyben ki tud teljesedni. Nem volt könnyű, mert akinek a fél életén át azt sulykolják a fejébe, hogy te h…. vagy, nem vagy való semmire, ő azt már el is hiszi. Ilyen, s hasonló tényeken kellett túllépnem, hogy meg tudjam hozni a döntést. Ki kellett lépnem abból a közegből melyben, ha hármat léptem előre, négy lépéssel húztak vissza.  Nehezen, de elhatározásra jutottam. Fiam életét már csak egyengetnem kellett, s következtem én. Új diplomát szerzek, - határoztam el, s meg is tettem mindent, hogy ez sikerüljön. Barátaim, ismerőseim vegyes érzéseket tanúsítottak irányomban. Sokan megpróbáltak lebeszélni, de az, aki nekem fontos volt, ő mellettem volt. Szinte együtt vizsgáztunk, párhuzamosan haladtunk az egyetemen, egyszerre szereztünk diplomát. Hogy milyen áron jutottam el idáig, nem ecsetelném, de még a gondolat is hátborzongató. Tudtam minden cselekedetéről. Az előzőek kibővültek a lányos kalandokkal, s bár már semmi nem kötött össze minket, a válásról hallani sem akart. Valamiért én se harcoltam érte, mivel a viharok olykor elcsendesültek, s lekötött az új munkám, amit a diploma megszerzésével elnyertem. Hagytam, hogy a víz folydogáljon a mederben. Hagytam, de arra nem gondoltam, hogy a szőnyeg alá söpört, megoldatlan problémák egyszer a mennyezetig fognak tornyosulni. A kisebbségi érzése nőtt a sikereim láttán, - természetesen az általa életre keltett szeretőim segítségével haladtam a ranglétrán, - semmibe vette a saját tehetségemet, tudásomat. Sem önbecsülése, se mások iránt érzett tisztelete nem volt már. Nem tudott megmaradni a realitás talaján, nem tudott elfogadni, értékelni, egyszóval semmilyen, általam elfogadható emberi értékekkel nem rendelkezett. De teltek így is a napok. Hol csendes őrületben, hol hangos viták, veszekedések társaságában. És egyszer csak bekövetkezett az, amire soha nem gondoltam. A tettlegesség, ami az elmondottak ellenére is váratlanul ért. Váratlan volt, de olyan reakciót váltott ki belőlem, ami megbocsáthatatlan!

                       - Megöltem a férjemet!

                       - Megszúrtam és meg is halt.

                       - Önvédelemből!

                       - Nem ítélt el a bíróság, de míg élek, soha nem tudom felmenteni magamat e szörnyű  bűn alól. Soha nem tudok megnyugodni, hogy időben nem indítottam el a válókeresetet, hagytam a dolgokat megtörténni. Nem figyeltem kellően se magamra, se őrá. Azt hittem, hogy ő azt hiszi, hogy én azt gondolom!

- Majd hirtelen csend lett! Csak feküdt félig ülő helyzetben, mozdulatlan, engedte, hogy valami most is megtörténjen vele. A megkönnyebbülés varázsa lengte be egész lényét.

Szó nélkül hallgattam s figyeltem, miközben a panasza átalakult elbeszéléssé. Már teljes testében ellazulva pihent, kezei a teste mellett nyugodtak, arca kisimult, hangja erőteljesebbé vált. Őszinte nyugalom sugárzott egész énjéből. Bár az elfogadástól még nagyon messze állt, az előszoba küszöbét már átlépte. Megszerezte azt a bátorságot, belső hitet, ami elég lesz ahhoz, hogy az úton elinduljon és megvívja a saját harcát a megbánás, az elfogadás,  művészetének megszerzéséért."