Krancz Béla

A pécsi fák

A pécsi fák, a nyugalmat árasztják
magukból, s, a tavasz illatát
mikor a szél, játékosan, alájuk fújva
a leveleket, megmozgatja.
Ezek a hatalmas gesztenyék
melyek, a két háborút, átvészelték.

Dacolva a nyárral, téllel
hóval, faggyal, jeges széllel.

Dérrel, porral, s, a hőséggel.

Itt, állnak a sétatéren.

Nézik az embereket, némán
a bölcs öregek, nyugalmán.
Nem is tudván, rájuk, mi vár?

Megtettek ők, mindent
hatalmasakra nőttek.

Búcsúzás!
(Robin Williamsra emlékezve)

Eljött újra a búcsúzás
elment egy újabb színész óriás
ki annyi kellemes percet szerzett nekünk
akin annyit nevethettünk
láttuk oly sok szerepkörben
szívünkben megmarad örökre....

Pécs, 2014. 08. 12.

Pécshez!

Pécs az én városom,

büszke vagyok, hogy itt lakhatom.

Örülök mert itt születtem, 

és így „tüke” pécsi lettem.

Van e városnak mindene,

történelme, egyeteme, 

egy fő védnöke, a hegye, 

melynek Mecsek a neve.

Ők voltak az elsők: 

kiket nem nyelt el a végtelen,

akik fenn éltek a Jakab hegyen.

Ma is ott az „avargyűrű”, 

pár Trák nyílhegy és kösöntyű.

Utánuk a rómaiak, 

nekik már több nyomuk maradt.

Ők alapították „Sophiane” – t, 

és megadták Pécs első nevét.

A kutya

Az ember legősibb társa
egyetlen igaz barátja
életét, vagyonát, bátran rábízhatja.

Őrzi a házát, az álmát,
ha vak a gazdája, pótolja látását.

Van köztük gyógyító, és terelő
a hó alól, rom alól, a vízből kimentő.

A kisgyermekek jó barátja
a macskák ősi haragosa
bár lehet nekik is pótanyja.

Akár nagy testű, netán apró
fajtiszta, vagy balkézről való.

Okos, szelíd, ölebfajta
kiállítások büszke kanja
nyomozó, vagy harci kutya.

Egy a közös mindnyájukban
a sírig hűek,
ha nem csalódnak gazdáikban.

Vihar a szigetközben

Sík vidék ez, nincsen hegye
semmi sincs, ami védje.
Így mindennek ki van téve
mit rázúdít, a természet ereje.
Szelet, esőt, jeget, havat
nagy meleget, szúnyog hadat.
Hőség van most is, rekkenő
ránk férne valami felpezsdítő
enyhet hozó nyári eső
vagy legalább egy kis szellő.
Talán meghallották odafenn
bátortalan kérésem?
Mert egyszer csak, halk neszezéssel
megmozdul a fák levele
amit a víz felszíne követ
s, arcomon érzem a friss szelet.
Ám ahogy felnézek az égre
a gyülekező fellegekre

eme sötét hasú, nagy hajókra
a gomolygó armadára
ahogy vészt jóslón összeállva
készülnek lecsapni a tájra.

Krancz Béla
A holdsarló

Felnézve a sötét égre
csillagfényes szőnyegébe
takarózik a holdsarló
a magányosan búsongó.
Irigyen nézi a földet
hogy az milyen gömbölyded.
Amint napról-napra fogyott
jókedve is egyre kopott.
Mire ilyen kecses lett
egészen bele betegedett.
A fénye is vele csökkent
teli holddal nem versenghet.
Talán, majd ha újra megtelik?
Akkor ismét felvidámodik.
Mosolyog a csillagokra
fittyet hányva, a napra...

Győr, 2014

Krancz Béla
Téli táj

Havas ormok csúcsain, megcsillan a napsugár
ahogy a magas bércek karéjában, elterül a téli táj.
Kicsiny folyó kanyarog, a hegyek alján
sebes vize felett, karcsú fahíd, ível át.
fenyves erdőt vágva ketté ezzel
melyben, egy kis kunyhó pihen.
A vízparton, a híddal szemben
kéményéből, füst száll fel éppen.
Láthatunk fenn pár madarat
melyek ott köröznek a magasban.
Amúgy csendes, békés a táj
ember, állat, de, még a szél sem jár.
Ez a füstön is látszik, amint szépen emelkedik.

Krancz Béla
Halálvágta

Egy csodálatos téli napon, lágy szellő fúj át a tájon.
Melegen és simogatón, szerelemre csábítón.
Nem is tudtak ellenállni, egy fakó csődör és a szürke kanca
neki vágtak hát, nagy boldogan, egy vidám nyargalásnak.
A friss levegőbe harapva, nagyokat horkantgatva
sokszor egymáshoz simulva, folyt a boldog vágta.
Néha persze lassítottak, ilyenkor lépésre váltottak,
levegő után kapkodva, újra csak összesimultak.
Eközben nem vették észre, mivel nem néztek fel az égre
a sűrűsödő fellegeket, s, az erősödő szelet.