Vihar a szigetközben

Sík vidék ez, nincsen hegye
semmi sincs, ami védje.
Így mindennek ki van téve
mit rázúdít, a természet ereje.
Szelet, esőt, jeget, havat
nagy meleget, szúnyog hadat.
Hőség van most is, rekkenő
ránk férne valami felpezsdítő
enyhet hozó nyári eső
vagy legalább egy kis szellő.
Talán meghallották odafenn
bátortalan kérésem?
Mert egyszer csak, halk neszezéssel
megmozdul a fák levele
amit a víz felszíne követ
s, arcomon érzem a friss szelet.
Ám ahogy felnézek az égre
a gyülekező fellegekre

eme sötét hasú, nagy hajókra
a gomolygó armadára
ahogy vészt jóslón összeállva
készülnek lecsapni a tájra.
Közben a szél is erősödik

erejét a fák is nyögik.
Már nem játékos, simogató
ágat törő, tetőt bontó.
Ekkor az ég alján
végig cikázik egy villám.
Ezzel megadva a jelet
melyet még ezer követ
és az összes felhőből, megered
az eső, mint az özönvíz
mely mindent beterít.
De, hogy ez ne legyen elég
közte ott kopog a jég.
Így, hárman karöltve
támadnak a szigetközre.
Nem kímélve a tájat
félve bújik ember, állat

hisz lát kidőlt fákat, letört ágat
és a folyó is majd kiárad.
Most csak reméljük, hogy véget ér
s, lassan elcsitul a szél.

Eláll az eső csendben
s, a folyó is megpihen.
A felhők eloszlanak
hidat építve a napnak
mely a szivárványon áthaladva
békét hoz a tájra…

Győr, 2014