Imágó

Mint törékeny pille
Bábod sokáig védett,
Nem ismerted csak az itt,
Homály fedte a messzeséget.

Csalánzók nőttek köréd,
Kitörni te sem tudtál,
Fogja voltál gubódnak,
Pedig kísérelted sután.

A fény áttört a szövedéken,
Tudtad,jobb mint a homály,
Bántott a zaj s az emberek,
Neked ez,ez egy másvilág.

                         Talán egy hajnalon.

Nem firtatom,hogy miért lett így,
A tespedt homályba lényed felragyogott,
Vége, nincsenek már magányos hajnalok,
Lelkünk újra szárnyal,megint virít,
Ölelemvállad,és felszakadnak a sóhajok,
Te boldog vagy s én újra boldog vagyok.

Én szólnék,de ajkad forrón csitít,
Fogom most kezed s mindent megadok,
Felesleges a kimondott szó s én hallgatok,
Testünk és lelkünk újra kinyílt,
Hol megszakadt utunk,megint ott vagyunk,
Én tudom te is tudod,leszünk még boldogok.

                                  A vén porta

Öreg fák ölelik körbe a vén házat,
Rajta a zsupp már foszlik,mint az idő,
A lomkoronák óvón adják az árnyat,
S a színek tobzódnak így nyár időn.

Gerinchajlító a vén szuvas szemöldökfa,
Mellette kis vaksi,ablakszem hunyorog,
Mint idő a kezekben,mállik a vakolatja,
S az eresz alatt bágyadt szél mocorog.

Emitt töttyed a nád,gúlákba rakva,
Régen friss volt,ropogós zsidejnek való,
Ma, az enyészet csámcsog csak rajta,
Lassan már gyújtósnak sem lesz az jó.

                                  Csak hideg aktus

A tűz soha nem lehet csak a tiéd,
Látod,de nem ismerheted hevét,
Némely nő is pontosan ugyan ilyen,
Megismerheted őt,tied nem lehet.

Karodba tarthatod,érezheted melegét,
De rádöbbensz,felszínes csak az egész.
Sóhajok,sikolyok szakadnak ajkán fel,
Van,színleli csak az orgazmust neked.

Úja, szántja élvezettel,mélyen hátadat,
S öle,bár lehet hogy téged elragad,
Ha szemeiben keresed-kutatod tiéd,
Amit ott látsz fényleni,az az esti fény.

                                                           A vén tölgy.

Kémleli csupasz törzsét a habokban,
Lehangoló a kép,amit a vízben lát,
Régi koronája,már csak nyomokban,
Levél alig ékíti a matuzsálemi fát.

A tölgy agóniája lassú volt,alattomos
Férgek nyűtték ,gombák szipojozták,
De segítettek,kiknek fészket adott,
Ám a nyaldosó habok is megtámadták.

Beletörődött,hisz utódai körötte állnak,
És amott a túlparton is pompáznak fák,
Ezt a nyarat jó lenne megérni,hiába fáradt,
Mert nincs gyönyörűbb,mint a hajnali nyár.

                                     Bogáncs.

Csúnyának tartják,
Tüskés,jellegtelen,
Szára,levele szőrös,
A szamár ízleli meg.

Fél ő,ezért a tüske,
Álcázz ezzel magát,
Életet rejt a teste,
Az új idők szavát.

Mikor virágot hozott,
Csodálták őt sokan,
Megkörnyékezték hát,
De elmúlt a csoda.

Mára csak a hajnal,
Ki a pírjával öleli,
A szellő csupán,
Ki körbe lengedezi.

Megkésve

Koppanva peregnek a napok
Már tavasz van megint,
Súrlódnak ércesen a nappalok,
Az éj,enyhíti hulló könnyeid.

Két szempár kísért az éjszakában,
Tested futna,de köti az ágy,
A jövőben van minden reményed,
Higgy nekem,a szerelem valahol vár.

Áfonyások lettek lépes soraim,
Pedig,nem ilyen a csorgatott méz,
Ám tavaszi szellő leng odakint,
Ne,ne nézz hátra,ma vidám légy.

E szép nap a tiéd s légy boldog,
Egy érett Nő vagy,ki tündököl,virul,
Homlokodra lehelem csókom,
Ott marad s kísér és kigyúl.

                                    Szavak

Sok a szó,vagy felesleges,
Jár a száj,de néha minek?
Szavak repülnek céltalan,
Kutya ugat,karaván halad.

Sok a szó s nincsen sója,
Csak elvész,mint a sóhaj,
Tátognak, értelmetlenül,
Néha direkt zárva a fül.

Sok a szó,mint a dudva,
Kapa kéne sok,mi irtsa,
Úgy,gyökere szakadjon,
Írmagja ne maradjon!

A szó,egyesekből árad,
Dicsér,korhol és támad,
Van amelyik gúzsba köt,
S olyan is mely fröcsög.

Halkan suttogtál,
A fülemet érintette ajkad,
Tudatomig jutottál,
S borzongás futott át rajtam,
Mindent megmutattál,
Ám az látvány néha csalfa,
Álmomba kutattál,
S arcom cirógatta melled halma.

Halkan suttogtál,
S felcsókoltad csukott szemem,
Illatodba burkoltál,
És mellkasomra kúszott kezed.
Eksztázisba juttattál,
Érintésed olyan,mint acél-selyem,
Ágyékomra suhantál,
S én kértem szállj,szállj velem.