December 31.-én éjfélkor megkondulnak a harangok, 108-t ütnek, mert az embereknek a hagyományos felfogás szerint ennyi rossz tulajdonságuk van (pl. lustaság, irigység?) és minden harangütéssel egytõl megtisztulnak. Az újév az újrakezdés és megújulás lehetõségét hordozza. Minden év elsõ tevékenysége szertartásosan zajlik.

Január 1.-én a japánok felveszik legszebb téli kimonójukat és elmennek a legközelebbi szentélybe imádkozni. Megköszönik az elmúlt év adományait és kérik, hogy a következõ jó egészségben és boldogságban teljen. 

Kívánságpénzt dobnak egy faláda nagyságú perselybe,  meghúznak egy  harangot, fejükkel kettõt bólintanak, majd kétszer tapsolnak és újból bólintanak egyet.

A kardokat, miután elkészültek, próbának vetették alá. A hadakozó sógunok korában elítélt bûnözõkön, vagy bûnözõk holttestein próbálták ki a nemes fegyvereket, de az is gyakorta megesett, hogy a csatlósok egyszerûen belekötöttek az utcán járó közemberekbe, és könyörtelenül levágták õket. Alapvetõ elvárás volt, hogy a jól képzett kézben egy kardnak bármily fennakadás, nélkül el kellett választania a fejet a testtõl; abban az esetben, ha nem volt képes erre, a fegyvert a szemétre vetették.

Az alapos, precíz munka a kard élettartamára és értékére nézve egyaránt jótékony hatást gyakorolt. Japán múzeumok õriznek 800-1000 éves példányokat, melyek ma is kifogástalan állapotban vannak, és a kevéssé hozzáértõ szem akár azt is gondolhatná róluk, hogy tegnap kerültek ki valamelyik kortárs kovácsmester mûhelyébõl. Másfelõl a kard hatalmas anyagi értéket képviselt; egy kiváló minõségû penge ellenértékét kiterjedt birtokokban és aranytéglák tucatjaiban, vagy akár százaiban is mérték.

A japán kard teljességgel egyedülálló instrumentum, nemcsupán fegyver, de egyben nemzeti szimbólum, a légies ivben hajló borotvánál százszor élesebb penge képviseli a Szigetország évezredes kulturális hagyatékát. A japán kard technikai szempontból oly tökéletességet képvisel, melyet egyetlen más náció fegyvereiben sem lehet felfedezni. A régi mestereknek sikerült kifogástalan harmóniát teremteni a penge legfontosabb kritériumai közt, melyek látszólag nem összeegyeztethetõk: ezek a merevség, a rugalmasság és a vágóerõ.

KYUDO: szó szerinti jelentése - az íj útja. Írásos emlékei a 8. századig nyúlnak vissza. Ez az íj a 16. századig a harcmezõk egyik félelmetes fegyvere volt. Ekkor terjedtek el a tûzfegyverek Japánban, és az íj mint fegyver, háttérbe szorult a harci eszközök sorában.

Ekkor a KYUDO szellemi oldala került elõtérbe.

A szamurájok évszázadokon keresztül féltõ gonddal ápolták, és különbözõ iskoláik a mai napig tanítják használatát és szellemiségét. A legszembetûnõbb különbség a tradicionális íjászatokhoz képest a kb.

Európában az elsõ hiteles híradás a rakuról Bernard Leachtõl ? az angol kerámia megújítójától ? származik, aki a Raku család utolsó sarjától tanulta meg a technológiát, és maga is jogosult a pecsét használatára. Ennek ellenére Leach hamarosan felhagyott alkalmazásával ? nem tudott vele igazán mit kezdeni.

Az ötvenes évek végén Leach Fazekaskönyve nyomán az amerikai Paul Soldnernek az az ötlete támadt, hogy diákjaival kipróbálja a rakuégetést. Néhány balul sikerült kísérlet után, hirtelen ötlettõl vezérelve, a kemencébõl kiragadott izzó edényt vízbe mártás elõtt száraz levelek közé dugta.

A japán rakuedények nem játszanak a vizuális és a taktilis tulajdonságok ellentmondásával. Nemcsak a színük meleg, hanem az érintésük is az. Nemcsak az anyaguk porózus, de könnyûek is; körömmel megütve tompa hangot adnak. Nemcsak a látványuk nedves, hanem a tapintásuk is. A sima, kellemes kontaktusú ivóponttal szemben található a csészén a néhány ecsetvonásból álló dísz, ha van, és a vasfogó markáns, határozott ?sebhelye?. Egyiknél sincs javításra lehetõség, az egyszeri mozdulat megmásíthatatlan, elkendõzhetetlen.

A japán kerámia történetében a kiotói rakukeramikusok az elsõk, akik nem névtelen kézmûvesek többé, hanem ismert mûvészek. Sõt még egyes mûveiket is név szerint tartják számon. Csódzsiró legszebb darabjai az Óguro: A nagy fekete, és a Hajabune: A gyors hajó, Kóecué pedig a már említett Fudzsi-hegy mellett, az Amagumo: Esõfelleg, a Szeppo: Havas orom, és a Jukusi: Érett datolyaszilva.

Próbáljunk leírni egy tipikus rakucsészét. A szertartásos teaiváshoz használják csak, soha másra.

A raku elnevezés magától Hidejosi sóguntól ered, aki megbecsülése jeleként Csódzsiró halála után az õ fogadott fiának, Dzsókeinek egy aranypecsétet ajándékozott, melybe a ?raku? írásjegyet vésette, ami ? értelem szerinti fordításban ?, azt jelenti: ?a ráérõ idõ élvezete?. Megtisztelte még a ?Tenka no icsi?, ?Az ég alatti legjobbja? címmel is. Dzsókei leszármazottai azontúl a Raku nevet családnévként is használták. Eredeti családnevüket, a Tanakát, a Meidzsi-korszak után végleg elhagyták a Raku név kedvéért.