Szen no Rikjú mint az uralkodó sógun, Tojotomi Hidejosi teanagymestere, udvari esztétája, a kor ízlésének zseniális formálója és kiszolgálója volt. Sikerült a katonai diktatúra puritán, spártai hitvallását (amit egy szekuralizált zen buddhizmus támogatott) egy nevezõre hoznia a szamuráj lovagok, az újdonsült hivatalnokok és a gazdagodó kereskedõk luxusigényeivel. A vabi-csa ? ahogy a Rikjú-féle teaszertartást hívják ? a körmönfont egyszerûség, a szándékos esetlegesség, a kitalált természetesség mûvészete.

Néhány éve meglepõ dolog történt. XIV. Raku (személynevén Kicsizaemon) visszakérte több múzeumnak határozatlan idõre kölcsönadott, felbecsülhetetlen értékû családi teáscsésze-gyûjteményét, mondván: egy rakucsésze tönkremegy, ha nem használják. Még ha ki is vehetnénk múzeumi vitrinkoporsójából, egy kiszáradt, hûvös rakut valóban elkeserítõ érzés kézbe fogni, különösen annak, aki szertartásos teaivás közben tapasztalhatta már ujjain és ajkán bensõséges melegét és nedvességét.