Európában az elsõ hiteles híradás a rakuról Bernard Leachtõl ? az angol kerámia megújítójától ? származik, aki a Raku család utolsó sarjától tanulta meg a technológiát, és maga is jogosult a pecsét használatára. Ennek ellenére Leach hamarosan felhagyott alkalmazásával ? nem tudott vele igazán mit kezdeni.

Az ötvenes évek végén Leach Fazekaskönyve nyomán az amerikai Paul Soldnernek az az ötlete támadt, hogy diákjaival kipróbálja a rakuégetést. Néhány balul sikerült kísérlet után, hirtelen ötlettõl vezérelve, a kemencébõl kiragadott izzó edényt vízbe mártás elõtt száraz levelek közé dugta.

A japán rakuedények nem játszanak a vizuális és a taktilis tulajdonságok ellentmondásával. Nemcsak a színük meleg, hanem az érintésük is az. Nemcsak az anyaguk porózus, de könnyûek is; körömmel megütve tompa hangot adnak. Nemcsak a látványuk nedves, hanem a tapintásuk is. A sima, kellemes kontaktusú ivóponttal szemben található a csészén a néhány ecsetvonásból álló dísz, ha van, és a vasfogó markáns, határozott ?sebhelye?. Egyiknél sincs javításra lehetõség, az egyszeri mozdulat megmásíthatatlan, elkendõzhetetlen.

A japán kerámia történetében a kiotói rakukeramikusok az elsõk, akik nem névtelen kézmûvesek többé, hanem ismert mûvészek. Sõt még egyes mûveiket is név szerint tartják számon. Csódzsiró legszebb darabjai az Óguro: A nagy fekete, és a Hajabune: A gyors hajó, Kóecué pedig a már említett Fudzsi-hegy mellett, az Amagumo: Esõfelleg, a Szeppo: Havas orom, és a Jukusi: Érett datolyaszilva.

Próbáljunk leírni egy tipikus rakucsészét. A szertartásos teaiváshoz használják csak, soha másra.

A raku elnevezés magától Hidejosi sóguntól ered, aki megbecsülése jeleként Csódzsiró halála után az õ fogadott fiának, Dzsókeinek egy aranypecsétet ajándékozott, melybe a ?raku? írásjegyet vésette, ami ? értelem szerinti fordításban ?, azt jelenti: ?a ráérõ idõ élvezete?. Megtisztelte még a ?Tenka no icsi?, ?Az ég alatti legjobbja? címmel is. Dzsókei leszármazottai azontúl a Raku nevet családnévként is használták. Eredeti családnevüket, a Tanakát, a Meidzsi-korszak után végleg elhagyták a Raku név kedvéért.

Szen no Rikjú mint az uralkodó sógun, Tojotomi Hidejosi teanagymestere, udvari esztétája, a kor ízlésének zseniális formálója és kiszolgálója volt. Sikerült a katonai diktatúra puritán, spártai hitvallását (amit egy szekuralizált zen buddhizmus támogatott) egy nevezõre hoznia a szamuráj lovagok, az újdonsült hivatalnokok és a gazdagodó kereskedõk luxusigényeivel. A vabi-csa ? ahogy a Rikjú-féle teaszertartást hívják ? a körmönfont egyszerûség, a szándékos esetlegesség, a kitalált természetesség mûvészete.

Néhány éve meglepõ dolog történt. XIV. Raku (személynevén Kicsizaemon) visszakérte több múzeumnak határozatlan idõre kölcsönadott, felbecsülhetetlen értékû családi teáscsésze-gyûjteményét, mondván: egy rakucsésze tönkremegy, ha nem használják. Még ha ki is vehetnénk múzeumi vitrinkoporsójából, egy kiszáradt, hûvös rakut valóban elkeserítõ érzés kézbe fogni, különösen annak, aki szertartásos teaivás közben tapasztalhatta már ujjain és ajkán bensõséges melegét és nedvességét.