A raku elnevezés magától Hidejosi sóguntól ered, aki megbecsülése jeleként Csódzsiró halála után az ő fogadott fiának, Dzsókeinek egy aranypecsétet ajándékozott, melybe a „raku” írásjegyet vésette, ami – értelem szerinti fordításban –, azt jelenti: „a ráérő idő élvezete”. Megtisztelte még a „Tenka no icsi”, „Az ég alatti legjobbja” címmel is. Dzsókei leszármazottai azontúl a Raku nevet családnévként is használták. Eredeti családnevüket, a Tanakát, a Meidzsi-korszak után végleg elhagyták a Raku név kedvéért.

A kiotói Raku család műhelyét hongamának nevezik; ez a főműhely vagy a hivatalos kemence, ahol egyidőben csak egy mester dolgozik, mígnem saját vagy fogadott fia át nem veszi az ipart. Az egyéb rakukerámiák vaki-gamákban, mellékműhelyekben készülnek.

Hon'ami Kóecu (1658-1673) és Ogata Kendzan (1663-1743) Csódzsiró mellett a japán rakukerámia két legnagyobb alakja, vaki-gamákban dolgozott. Míg Csódzsiró „tenyérbe mászó” csészéi visszafogott vizualitásról tanúskodnak, hasonlatosak a finomra csiszolódott folyami kavicsokhoz, a kifényesedett szerszámnyelekhez, addig a hatásos dekorativitás nagymestere, Kendzan gyakorlott ecsetkezelése, különleges színérzéke, kompozíciós találékonysága elsősorban a szemnek szól, nem a kéznek. Kóecu az, aki hármójuk közül a leginkább megtalálta az arany középutat, az egyensúlyt a taktilis és a vizuális minőségek között. A kardszakértő családból származó Kóecu csak amatőrként foglalkozott kerámiakészítéssel, aminthogy lakkművességgel és kalligráfiával is. Tizenhét csészéje maradt fent, mégis elég ahhoz, hogy minden idők egyik legnagyobb keramikusaként tartsuk számon. Soha nem termelt megrendelésre, csak kedvtelésből. Látszik, hogy csészéi alkalmi darabok, mindegyik más-más alakú, nincsenek kiforrott, sztereotip formái. Legszebb darabja a Fudzsi-szan, más nevén Szode csavan; Ruhaujj csésze – ez volt leánya egyetlen hozománya, amit kimonója ujjába csavarva vitt magával az atyai házból.