A kardokat, miután elkészültek, próbának vetették alá. A hadakozó sógunok korában elítélt bűnözőkön, vagy bűnözők holttestein próbálták ki a nemes fegyvereket, de az is gyakorta megesett, hogy a csatlósok egyszerűen belekötöttek az utcán járó közemberekbe, és könyörtelenül levágták őket. Alapvető elvárás volt, hogy a jól képzett kézben egy kardnak bármily fennakadás, nélkül el kellett választania a fejet a testtől; abban az esetben, ha nem volt képes erre, a fegyvert a szemétre vetették. Ezért, midőn próbára került sor, előbb a végtagokat és a fejet vágták le, majd a gerincoszlopot metszették át. Egy igazán jó penge akár három, vagy négy testet is képes volt kettényesni, ha biztos kéz vezette a csapást.
Hajdanán a szamurájok már, 8-10 évesen megtanulták a lefejezést, ezért a pengék kipróbálása sem technikai, sem morális részről nem okozhatott nehézséget a harcos számára. Később, az Edo-kor beköszöntével ez a szokás is megváltozott, és egyre kevesebben próbálták ki kardjaikat élő embereken és holttesteken, mondván, hogy a bűnözők megölése, vagy a holttestek kaszabolása korántsem nevezhető dicső tettnek. Ezért a 17. században terjedni kezdett a rizsszalmával burkolt bambuszrudak alkalmazása; a bambusz ellenállóképessége és keménysége hellyel-közzel igazodik az emberi gerincoszlop hasonló jellemzőjéhez, ezért alkalmasnak mutatkozott a pengék próbájára. A kívánatos minőségű kard a legcsekélyebb gond nélkül metszett nem egy, de akár három vagy négy bambuszt is, az eredményes próba pedig nem csupán a kardkovács
feddhetetlen szakmai képességeit hirdette,de a szamuráj hozzáértését is példázta.