A japán kard teljességgel egyedülálló instrumentum, nemcsupán fegyver, de egyben nemzeti szimbólum, a légies ivben hajló borotvánál százszor élesebb penge képviseli a Szigetország évezredes kulturális hagyatékát. A japán kard technikai szempontból oly tökéletességet képvisel, melyet egyetlen más náció fegyvereiben sem lehet felfedezni. A régi mestereknek sikerült kifogástalan harmóniát teremteni a penge legfontosabb kritériumai közt, melyek látszólag nem összeegyeztethetők: ezek a merevség, a rugalmasság és a vágóerő. Ezt az egységet csak roppant nagy hozzáértés, hosszú gyakorlat és szakmai alázat által lehetett megvalósítani, ezért is a japán kardok egyedisége.

A japán vívás technikája vágásokra épül, ezért a vágóerő a fegyver legfontosabb tulajdonsága, mert a tökéletlen penge a legjobban képzett kardforgató kezében sem képes elmetszeni az emberi csontozatot. A megfelelő vágóerő elérésének alapvető feltétele - a penge íveltségén túl - a szilárdság, amely azonban gyengeséget is von magával: a rideg fegyver könnyebben törik, az ilyesféle baleset pedig csatában a harcos halálához vezethet. A IX-X. században a kovácsmesterek még merev, kétélű, egyenes kardokat készítettek, és a katonák közül sokan tértek vissza törött fegyverekkel a harcok után, ezért felmerült a kellő rugalmasság igénye. A megfelelő rugalmasságot vas, a kellő szilárdságot pedig acél alkalmazásával érték el a fegyverkovácsok.A mesterek a lágyabb vasat rideg acéllal kombinálták, így sikerült egyedülálló kristályszerkezetet kialakítani: a vasból való magot ellenálló acéllal vette körül a fegyverkovács, majd az anyagot lehűtötte, újra felizzította, és kettébe hajtotta. Ezt az idő- és munkaigényes folyamatot sokszor megismételte, így egy különleges szerkezetű, egymilliónál is több rétegből álló penge jött létre. A különlegesen edzett, egyedi kristályszerkezetű pengék voltak annyira puhák, hogy ne törjenek el, szilárdságuk és kialakításuk pedig garantálta a kellő vágóerőt. A kard hegyét, illetve élét külön edzették, hogy igazán éles és ellenálló legyen, s ne csorbuljon könnyedén.
Miután a kovács elkészült a pengével, munkáját a polírozó folytatta. Ő az, ki aprólékos munkájával nem csupán fényt adott a kardnak, de finomította is a fegyver vonalait, és kialakította a penge felületének jellegzetes mintázatát. Megfigyelhető, hogy egyes iskolákból kikerült pengék polírozásukat tekintve is komoly eltéréseket mutatnak; léteznek fegyverek, melyek pengéje hullámos mintázatot visel, mások apró, víztükrön ringatózó krizantémokat, finom vonalakat, vagy éppen lángoló mintát hordoznak. A polírozás folyamata korántsem jelentette a munka végeztét. A markolat cápabőr borítást kapott, melyre finom zsinórzatot tekertek nagy gonddal; az érdes felületű cápabőr garantálta a stabil fogást, a zsinórzat nemkülönben a kéz csúszkálását volt hivatott megakadályozni. A markolat gyakorta kapott apró díszítést, melyet menuki-nak hívnak; ez egy kicsiny, nemesfémből készült, állatfigurákat, növényeket, gyakorta sárkányt formáló, finoman kivitelezett ékítés, melyet részlegesen takar a zsinórzat. A további fémdíszítések mellett helyére került a kézvédő, végül a kard fából készült, gyakorta lakkozott, esetenként mintázattal vagy címerrel ellátott tokot kapott, teljessé vált a fegyver. Az instrumentum elkészülte után a kovács még egyszer mégszemlélte művét; apró hibák, szeplők, foltok, technikai hiányosságok után kutatott. Ha egyetlen kifogásolható pontot is talált, úgy a kard sohasem hagyta el a műhelyt, és beolvasztásra került - mert rendes kovácsmester csakis tökéletes fegyvert adott ki kezei közül.