A következő írás nem mindennapi számomra. Van egy különlegessége, de ez derüljön ki a végén.

Az, hogy milyen nap volt nem fontos. Milyen volt az időjárás, esett-e az eső vagy nem? Nem tudom. Azt tudom azon a napon ott jártam, bizony, a drága nagymamámnál. Itt laktak a Gömb utcában akkor már az emeleten. Mielőtt felköltöztek volna földszinten volt a lakásuk, csak úgy egyszerűen „üzletlakásnak” hívták maguk között.

A fényképeket nézem, úgy szeretem nézegetni, mert eszembe jut papával eltöltött csodálatos emlékek.

Nem lövöm le a poént majd a végén az írásnak, vagy a vége felé. Hogy ezt miért mondom, nemsokára elmesélem, több dolog apropóján.

Minden kisgyermek életében fontos időpont, mikor testvére születik. Én, négy éves voltam, alig vártam már, hogy legyen kistestvérem. Az a dal jut eszembe, hogy „öcsikét kérek szülinapra”! Ha nem is szülinapra, de annak a dátumnak a környékén. Tél volt, édesanyámnak nagyon nagy pocija volt. Emlékszem, mert már az utolsó időben nagyon nehezen tudott lefeküdni, nem egyszer ülve tudott csak aludni.

A születésem előzményei nem voltak mindennapiak! Ezt, édesanyám elmondásából tudom. Mindig visszacsengenek szavai mikor rá gondolok:
- „Lacikám, kisfiam, az, hogy megszülettél az maga egy csoda.”!
Bevezetőként elmondom, anyunak a második házasságából fogantam. Az előzőből születtet két gyermek, akik meghaltak. Az egyik egy kislány volt, Ilonkának hívták, - anyut is így hívták -
Ő, azt hiszem kilenc hónaposan ment el. A másik gyermeke Józsika, ő másfél éves volt.

Egy embernek hány élete van? Azon gondolkodom, vajon csak én vagyok így, ezekkel az emlékekkel? Biztos vagyok benne, hogy nem. Abban viszont bizonyos, hogy a három esemény nem történt meg mással, csak velem. Különös gondolatok járnak a fejemben, a véletlenek furcsa játéka ha „így”, vagy „úgy” történt volna, most mennyi ember életére lenne hatással. Miért kérdezem? - ez történet végére ki fog derülni…

Matiné Ott kezdeném, hogy kisgyermekkoromban, vasárnap délelőttönként moziba jártunk.

<img border="1" vspace="1" hspace="01" align="right" class="kepkeret" src="http://www.benkedesign.hu/kepek/icon_bl.jpg">E mondatot Petőfitől idéztem, csak abból a szándékból, hogy egy rövid gondolatot papírra vessek. Egyre többet gondolok nagyszüleimre, szüleimre, családomra, szeretteimre.

Sosem voltam igazán a szavak embere. Ha az lennék, politikusi pályára készülnék, de nem teszem. Nem jelentene újdonságot eljutni az ország házába, - kedves jó barátom Tamás István szavaival élve – „Duna parti – Dumaház!” Nem kihívás számomra ott lenni, - most ott lenni - nem vágyakozom oda, ugyanis egy kis időt töltöttem ott dolgozóként, de erről máskor, egy másik történet alakalmából írnék.

Mindenkinek van olyan, hogy a hozzátartozója közel áll hozzá. Nekem a nagyapám volt, aki igazán sokat jelentett életemben, édesanyám mellett. Ő róla is sokat tudnék mesélni, (fogok is) de most a „Szent” nagyapám! Már ha lehet azt mondani, hogy „Szent” mert számomra az volt. Ez az egy szó kifejezi mindazt azt a nagyszerű érzést, amit nekem jelentett.

Egy érdekes gondolatmenet, milyenek a számok, nagyapám, Gitye János 1906-ban született, Erdély északi részén.