A következő írás nem mindennapi számomra. Van egy különlegessége, de ez derüljön ki a végén.

Az, hogy milyen nap volt nem fontos. Milyen volt az időjárás, esett-e az eső vagy nem? Nem tudom. Azt tudom azon a napon ott jártam, bizony, a drága nagymamámnál. Itt laktak a Gömb utcában akkor már az emeleten. Mielőtt felköltöztek volna földszinten volt a lakásuk, csak úgy egyszerűen „üzletlakásnak” hívták maguk között.

A fényképeket nézem, úgy szeretem nézegetni, mert eszembe jut papával eltöltött csodálatos emlékek. Mondom a drága nagymamámnak, hogy a képeket féltem, mert csak az, az emlékek maradtak, amit el tudunk tenni. Tegyük bele egy albumba, ne kallódjanak ilyen széjjel. Kéne mindenképp egy hely, ahol biztonságban, rendben tudhatnánk őket.

-Kisfiam, tedd úgy, ahogy jónak látod, ezek úgy is a te képeid lesznek, amikor én már nem leszek!

Lesütöttem a fejem, szomorúság öntötte el a lelkem. Háborgó gondolatok, hogy nem akarok szembenézni a jövővel, mert belül sejti az ember, hogy eljön az a nap is sajnos, amikor már nem lehet így beszélgetni vele.

Egy kis idő múlva, azt kérdeztem:,

-Meséltem már, amikor a papa elköszönt tőlem?

-Nem kisfiam nem mondtad még el!

Fülemben csengenek, azok az elhallgatott mondatok, amiket még nem meséltem el. Most megteszem.

Kint a konyhában a papa kotorászott valamit az igazolványában és utána odahívott:

- „Kisfiam tedd el ezt a képet” – és még mindig kereste.

- „És őrizz meg az emlékezetedbe” – mondta könnyes szemmel, és remegő kézzel átadta a fényképet, amit a mai napig féltve őrzök. Emlékeink azok, mitől minden olyan szép, amire örömmel gondolunk vissza.

A mamának elmeséltem, és elmondtam, hogy a papa ezt soha nem említette.

Majd fojtatta emlékei mesélését

„A városban az élet sokkal más, mint vidéken” – meséli a mama. Akár mikor kérdezem, örömmel kezdi mondókáját. Olyan ízesen beszélt, figyelmesen hallgattam, most is.

Meséli mikor a Papa egyszer hazajött a munkából, ott dolgozott a csata utcában egy telepen, lovakkal foglalkozott, mert imádta az állatokat, a lovak meg különlegesen is közel álltak a szívéhez. A áborúban is lovas felderítőként szolgált, ahogy mindig mesélte. Itt, Pesten megtette azt reggel, amikor papa elment munkában ő meg elcserélte a lakást. Csak egyet felejtett el! Szólni a papának, hogy ne oda jöjjön haza, ahol eddig laktunk, mert már nem ott lakunk.

„Képes voltam elcserélni a lakást és elköltözni” - folytatta

„Olyan lakás volt ami,Sajnos jobb időkre vár, még felújításra szorult, de itt sem sokáig laktunk, mert ezt is elcseréltem egy jobbra” – mesélte mama kicsit kuncogva, hogy szúrt ki véletlenül a papával.

Figyelmesen hallgattam mindig, akkor is mikor többször mondott el történetet.

Gyerekem megöregedtem, én már nem vagyok olyan, mint régen, a levegő vétel is nehezemre esik, Ahogy én belém a lélek – tudod, kisfiam – már épp csak hálni jár.

-Mamácskám ne mondjon ilyet!  Emlékszik, pont 15 évvel ezelőtt volt, mikor a Honvéd kórházban hasonlót mondott, emlékszik rá? – kérdeztem tőle

Emlékezett…

- Persze, hogy emlékszem. Azt mondtam, jaj, én már nem leszek akkor” és tessék, itt vagyunk és beszélgetünk. De ki tudja meddig – halkult el csöndes, mindig csöndes, csilingelő hangja – majd folytatta:

- Olyan fura világban élünk, ahol Az emberek már nem nevetnek, szomorúak. Olyan, mint a háborúban, ott is alig, elvétve lehetett látni valakit, aki elmosolyogta volna magát.

Az emberek Nem élnek, csak nem tudják, mert sietnek, nem figyelnek másokra,Éhesek és nem szeretnek, elvadultak, olyanok, Mint az éhező kutyák.

Ha végre indulnál, az élet rögös útján, gondold meg jól, melyik utat választod. Azt szeretném, ha nem olyan lennél, mint a többi ember, Ha végre jönnél felém, csak a szeretetet árasztanád magadból. Szeretném újból az életem átélni a Papával, akkor újra átélhetném a legszebb dolgokat, de nem, nem lenne jó, mert olyan lenne, Mint eső a napfényben, mint Ború a jókedvben – jó lenne, ha úgy Tűnne el tőlem a félelem, és akkor minden szép lenne megint.

- folytatja a mama a történetet: Az a kisfiú a képen te vagy meg a papa, amikor nem voltál napközis, hozzánk jöttél ebédelni, amikor az iskolának vége volt. Kint álltál a Csata és az Üteg utca sarkánál, a papa látott mindig szaladt be, nem jön már az a gyerek be, enni? Nem éhes? – én meg válaszoltam: Biztos Most is várja még a lányt, akit tegnap hazakísért, majd jön az a gyerek, hagyjad már! Hagy intézze a dolgát! S hogy oly sokáig hiába kértem, hogy ne ácsorogjon kint, azzal előbb nem érsz ide! – mondta nekem - De ő nem fogadott szót. Az, hogy kijárt eléd az utcára, Az már csak engem bánt. Ő már csak ilyen volt. Akit szeretet, az nagyon tudta szeretni.

Ahogy Az évek elmaradnak, megszépülnek az emlékek, de nem Rabolják az életem még hátralévő részét, inkább még csodálatosabbá teszikÉs az emlékek sorával még szebb életet élhetek, ameddig nem Küld jelet a végtelen.A fényképedet nézem, rakosgatom egyiket a másik után. A szememben könnycseppek jelennek meg, és talán a mamának is. Vannak helyzetek, amikor nem kell beszélni, csak egyszerűen érezni kell, ami a levegőben van. Sokszor volt, amikor csak egyszerűn éreztük egymást, éreztük, a rezgést, a gondolatok szabad áramlását az élet viharos tengerén. Egyet gondoltunk.

Nekem kéne mindenképp emlékeznem majd rátok Mama, és továbbadni e csodálatos emlékeket a gyermekeimnek, hogy Az az elhallgatott mondat, soha többé ne nyomassza a lelkemet, mert az emlékek azok Mitől minden olyan szép. Jó volna úgy élni az életemet, hogy Ha végre indulnál, és ha végre jönnél felém még egyszer, ne kelljen szégyenkeznem. Büszke lehess arra, hogy az unokád vagyok.

Csodálatos életem volt- vette át a szót a mama,- ha tehetném, Szeretném újból az életem élni, mert az élet a legnagyobb kincs, és nekem nagyapáddal volt a legszebb közös emlékünk, ami létezhet.

Úgy szeretném, Mint eső a napfényben, ború a jókedvben, úgy Tűnne el tőlem a félelem, az egyedül lét, a magány. Ha a Jóisten is megsegít nemsokára követem őt, és együtt lehetünk mindörökre. – zárta beszélgetésünket a mama –

Jó volt vele beszélgetni órákig tudtuk együtt emlékezni. Szava járása volt, „ha majd nem leszek.” Sajnos eljött az idő, hogy nincs de emléke, szavai, bennem élnek tovább. Az, hogy leírtam, most már gyermekeim is tudnak róla, és talán egyszer majd bennük is tovább él a mama is.