Nem lövöm le a poént majd a végén az írásnak, vagy a vége felé. Hogy ezt miért mondom, nemsokára elmesélem, több dolog apropóján.

Minden kisgyermek életében fontos időpont, mikor testvére születik. Én, négy éves voltam, alig vártam már, hogy legyen kistestvérem. Az a dal jut eszembe, hogy „öcsikét kérek szülinapra”! Ha nem is szülinapra, de annak a dátumnak a környékén. Tél volt, édesanyámnak nagyon nagy pocija volt. Emlékszem, mert már az utolsó időben nagyon nehezen tudott lefeküdni, nem egyszer ülve tudott csak aludni. Ezt azért tudom, mert mikor éjszaka felébredtem ott ült a fotelba, szundikált. Az anyukák nem szoktak mélyen aludni, ha gyermekeik a közelükben vannak, csak egy kicsit szundikálnak. Nem nagy lakásunk volt, mai ésszel felfogva, nagyon is kicsi! Üzletlakás, kb.12 négyzetméter. Egy szoba, semmi más, WC kint a másik ház aljában. Ezen, körülményeknek a leírására egy külön fejezetet szánok, mert nem mindennapi történet, hogyan laktunk ... ott, abban a kicsike lakásban.. Miért nem mondom, hogy mennyien? Mert akkor a mostani történetnek lelőném a poénját. A cikk címéből nem is lehet következtetni, az egy más dolog.

A gyerekvállalásnak régebben fontosabb szerepe volt a család életében, de nem csak a család de a nemzet életében is. Egy biztos, a gyermek, testvér nélkül nem nőhetett fel, vallották régen. Volt is igazságuk, ezt a mai napig igazolja az élet, mennyire szükség van testvérre, azt nem is vitatja senki, aki hazája, nemzete érdekében szeretne tenni. Az más dolog, hogy a jelenlegi helyzetbe a családok nem is mernek vállalni egynél több gyermeket. Szerintem ez a túlzott óvatosság, és a szegénységtől való félelemhez vezethető vissza. Nem is alaptalanul. Ne felejtsük el, a háborúban is sok gyermek születet, pedig abban az időben sem volt könnyű, és az azt követő időben sem. Pedig ott volt igazán szegénység! A mai mércével máshogy bánunk a szükségleteinkkel, és más értéket képvisel a gyermek. Pedig őseink példája iránymutató járható út, kellene, hogy legyen!

Rövid kitérő után ott tartottam, hogy testvért vártam. De még, hogy! Nagyon. Karácsonykor már sokat beszéltünk anyuékkal, hogy fogják hívni a kislányt. Talán Mónika, vagy Viki? Nem tudom, milyen nevet adjunk neki! Milyen lesz, ha megszületik, aranyos? Lesz hosszú haja? – mert már akkor imádtam a hosszú hajú csajokat az oviba – ahogy most is. Nagyon nagy várakozás előzte meg a kis jövevény érkezését! Karácsonykor még semmi, erre úgy emlékszem anyunak a doktora mondta, túl van hordva a gyerek. Nagymamámmal ez tárgyalták ilyen nincs, csak az orvos tud rosszul számolni. Ő nem tud számolni! Tehát késtek a jövevények! Pedig én már nagyon vártam.

Eljött a különleges idő 1970. December. 31.-én szilveszterkor. A legnagyobb meglepetés akkor volt, mikor megtudtam, egyszerre kettő jött!

Engem, mint az égből a menykűcsapás jött, úgy ért a hír! Nem kislány, hanem kisfiú, és nem egy, hanem kettő! Hát itt eltört minden mécses meg kiborult minden bili, el tudjátok képzelni a csalódottságomat, elkeseredettségemet. Bennem egy világ dőlt össze. Teljes letargiába, depresszióba és még ki tudja mibe estem.
- „Vigyétek innen a kukába őket!”
Szlogenné váló szavaimmal ihlettem a két testvéremet, akár mikor tennem kellett valamit értük. Gondolok itt arra, mikor a pelenkák megszáradtak nekem kellett mindig összehajtogatni. Nem elég, hogy éjjel nem tudtam aludni, mert állandóan sírtak, még ezeket a plusz munkákat is a nyakamba akasszák. Elegem volt!
- „Vigyétek innen a kukába őket”
Hajtogattam állandóan.

Teltek a hónapok, én meg az amúgy is nyűgnek érzett óvodába járogattam, most már örömmel, mert nem kellett látnom „azokat” otthon. Egyszerre hírtelen változott meg az értékrendem az óvodával kapcsolatban, „azok” hatására.

Hanem egyszer mentem haza, lippiti lippiti – a Rémusz bácsi meséiből – akkor az volt a szokásom,- az óvodából, amikor olyan dolog történt, ami a hátralevő életemet nagyban befolyásolta, a testvéreimmel való viszonyomat. Az esemény teljesen megváltoztatta az addigi felfogásom – tudjátok a kukás dolog – szóval éppen mentem haza mikor a „kettő” sehol!
Meg álltam az ajtóban, és kérdeztem:
- Ezek hol vannak?
Feltűnt, a csönd és szemmel körbenézve nem láttam az amúgy sem nagy lakásban. Sehol nem voltak. Vártam édesanyám válaszát.
- „Nincsenek már, ahogy kérted eltüntettük, kidobtuk a kukába!”
Ami az után történt senki nem számított rá! Elsírtam magam úgy, hogy nagyapámat kellett órákkal utána áthívni, mert nem tudtak megvigasztalni! Teljesen sírógörcsöt kaptam, - még most is megkönnyezem, amikor ezt mesélem –
- „Hogy én nem akartam őket bántani, én nagyon szeretem őket, azért nem kellet, volna őket kidobni! A pelenkát hajtogatom tovább, ha kell! Csak vegyétek már ki őket onnan!”
A történtek után teljesen megváltozott, és átértékelődött bennem minden.

Édesanyám megbánta akkor, amit mondott! Nem gondolta mekkora fájdalmat okoz, most felnőttként értem, és áldom szavait, hogy amilyen fájdalom volt neki, amiket én mondtam. - - Nem szeretem, utálom, dobjuk ki, neki mennyire fájt az én mondataim. Legfőképpen az fájt, hogyan fogadtam kincseinek érkezését!
Egyetlen mondat ennyire befolyásolta, sőt megváltoztatta a testvéreim iránti szeretettemet az elkövetkezendő életem folyamán. Nagyon tanulságos volt számomra, bármikor mostanában visszagondolok erre az eseményre. Ilyen apró dolgok az életben, hogy tudnak testvéreket összekovácsolni, ilyen szorosan. Ez az írás ad választ erre. Ezt is édesanyámtól tanultam, mint minden sok fontos dolgot az életben.

Isten éltessen benneteket sokáig!

Benke László 2009.12.31.