A születésem előzményei nem voltak mindennapiak! Ezt, édesanyám elmondásából tudom. Mindig visszacsengenek szavai mikor rá gondolok:
- „Lacikám, kisfiam, az, hogy megszülettél az maga egy csoda.”!
Bevezetőként elmondom, anyunak a második házasságából fogantam. Az előzőből születtet két gyermek, akik meghaltak. Az egyik egy kislány volt, Ilonkának hívták, - anyut is így hívták -
Ő, azt hiszem kilenc hónaposan ment el. A másik gyermeke Józsika, ő másfél éves volt. Mindketten valami gyermekbetegségben haltak meg. Az orvosok véleménye szerint, édesanyámnak nem lehetett többet gyermeke.

Ennek ellenére történt, hogy előttem még isteni áldásként volt egy terhessége. Nyolc hónapos volt mikor sajnos Újpesten, ahogy szállt le a villamosról elesett, és nagyon megütötte a hasát. Rögtön korházba szállították, de meg kellett szakítani a terhességét, kiderült, nem egy, hanem kettő baba lett volna. A két kislányt hallva kellet megszülnie. Az átélt lelki traumát el tudjuk képzelni, mennyire megviselte lelkileg.

Ezen szomorú események után került velem áldott állapotba. A megérkezésem, hogy világra jövök különösen is csoda számban volt mérhető. Minden nőgyógyászati beteglapjára fel volt tüntetve a „kórisme”. Ez alapján gondolhatták az orvosok, hogy soha többé nem lehet gyermeke, nem szülhet! A terhesség megállapításához, korházba utalták, mert gyaníthatóan daganata lehet, találgattak az orvosok. Ennek kivizsgálására kellett befeküdnie. A vizsgálatot másnap végezték volna el, de anyu tudta, hogy terhes és nincs ”daganata”. Ezen probléma megállapítását úgy végezték volna el, hogy a daganatból kicsípnek egy darabot, és szövettanra küldik, ahol az eredmény megmutatja , hogy jó indulatú, vagy rosszindulatú. Ha ez megtörtént volna, akkor én nem születek meg!
Édesanyám bízva anyai megérzésében kiszökött a korházból. Bátorságának köszönhetően írhatom most, ezen sorokat.
Az orvossal – aki a vizsgálatot végezte volna - már csak akkor találkozott, amikor megszülettem.
- Így néz ki egy daganat? – kérdezte az édesanyám – nem kis iróniával -
Szégyent, lelkiismeret furdalást nem igazán érezve ballagott odébb az orvos. Később nem is találkoztak.
A sors pikantériája, nem lenne teljes a kép, ha nem mesélném még az aznapi eseményeket, édesapámat meg kellett műteni, mert gyomorfekélye perforált. A gyomrának a háromnegyed részét elvették. Két emelettel lejjebb operálták, akkor, amikor én születtem. Másnap már saját lábán tett látogatást nálam! Így voltunk hát hárman egyszerre a korházba, és pár nap elteltével együtt mentünk haza.

Ez az én kis rövid történem a születésem körülményeiről, ha jól emlékezem! Különleges? Számomra biztos! Akinek még különleges az édesanyám. Az ő története az enyém is. Minden szülő története, gyermekéjé is.
Az édesanyám minden cselekedetével, védett óvott, még a széltől is, vigyázott rám, mint ahogy az édesanyák őrzik gyermekeiket. Különleges kincs voltam számára, akit minden pillanatban halmozott szeretetével. Köszönet neki érte!

A Jóisten áldjon meg, minden Édesanyát!
Zárásként nem véletlenül írom a dátumot:
Kelt: Budapest 2009. November 29.