Mindenkinek van olyan, hogy a hozzátartozója közel áll hozzá. Nekem a nagyapám volt, aki igazán sokat jelentett életemben, édesanyám mellett. Ő róla is sokat tudnék mesélni, (fogok is) de most a „Szent” nagyapám! Már ha lehet azt mondani, hogy „Szent” mert számomra az volt. Ez az egy szó kifejezi mindazt azt a nagyszerű érzést, amit nekem jelentett.

Egy érdekes gondolatmenet, milyenek a számok, nagyapám, Gitye János 1906-ban született, Erdély északi részén. Nyugdíjba 1966-ban ment, mikor én születtem, 60 évesen. Az úr 1986 esztendejében hagyott itt bennünket. Valahogy, ez a 6-os szám misztikus vele kapcsolatban, vagy csak a véletlenek játéka.

Na de nem rohanok előre az események leírásában. Mostanában sokat gondolkodom, amit nagymamám mesélt történeteket családunkkal kapcsolatban. Milyen jó lett volna, ha ez mind leírásra kerül, akkor most elő lehetne venni, és a múlt csodálatos történéseiből erőt meríthetnénk számunkra. Mért ragadok, „tollat” talán azért, hogy hagy tudjak valamit hagyni gyermekeimre, és talán majd unokáimra. Hátha valaki megkérdezi milyen volt a „papa ”.

Az én nagyapám volt a legcsodálatosabb ember a világon, még mikor e sorokat írom, akkor is könnycsepp csordul a szemem sarkában. Meg kell állnom, és mély lélegzetvétel után tudom csak folytatni leírásomat. Ha ezt el tudnám mondani édesanyámnak, hogy írok egy pár sort a papáról akkor biztos hasonlóan, elsírná magát, mint én. De már sajnos nem tudom elmondani neki. Az ő történetét is le szeretném papírra vetni.

Sosem felejtem el, mindig úgy meg tudott ijeszteni, amikor mellettem ült hírtelen a combomra ütött, csak úgy játékból, és akkorát csattant, ő meg csak kuncogott a kis bajusza alatt. Olyan jóízün tudott nevet a mama meg kérdezte tőle – „hallode, hékám már megint minek bántod azt szegény gyereket” – ő meg csak kuncogott.

Mindig jobb kezével tette mindezt, a bal kézfeje nem volt meg. Mondhatnám, hogy a háborúba veszette el, de nem így történ. Sok találgatás keringett ezzel kapcsolatban az unokák körében, (vagyunk vagy 18-an, legalább) de a valóság az, hogy visszajött a háborúból, lefogyva sebesülten, teli szilánkokkal, repeszekkel, összetörve, 6 évi szolgálat után. Mikor megjelent otthon, (Fegyvernek, Őrményes, vagy Törökszentmiklós) nem tudom, mert a mama költözködése legendás volt. Na ez a történet is megér majd egy fejezetet, mikor a pár tojásból, hogy lett két nap múlva ház, a másik faluba. Ott tartottam, hogy repeszek szilánkokkal teli testtel érkezett a háborúból, Több hónapi gyógyulás után tudta csak a mama rendbe hozni a papát. Rendbe teljesen sohasem jött mert annyi volt benne a szilánk, repesz, hogy még 80 éves korában is jöttek ki a testéből, ami meg nem tudott kijönni, az vándorolt. Mikor már jobban volt el is hívták segíteni a szomszédba kapálni. És megtörtént a baj egy gránátba vágott és felrobbant! Mind a két keze megsérült, és inkább a hasát érte a találat. Gyorsan, kifordult béllel, sérült kezekkel szállították lovas kocsival Szolnokra a kórházba! Ahol csonkolták bal kezét. Az ez utáni életét egy kézzel kellet leélni, és mindent jobb kézzel tudott csak elvégezni. El lehet képzelni milyen fogása, ütése volt, még öreg korára is, mikor csak a combomra suhintott, „játékból”, hogy jót kuncoghasson. Soha nem haragudtam a „játékára”. Bár a mai napig is megviccelhetne!

Olyan volt, mint én, (vagy inkább én vagyok olyan, mint ő volt) mindig ott volt, ha családba, valaki bajba volt, kórházba került. Most jut eszembe, a kórház! Na ez meg velem történt. Lehettem vagy 6 éves, a Honvéd kórházba jártam oviba. Akárkinek meséltem mindig nevettek rajtam, pedig tényleg volt a kórháznak óvodája, ahol most az új épület van, amit katonák verejtékes munkájából építettek fel, hogy legyen a mostani liberális kormánynak miből élni a sok privatizált "szerzemények" mellett! Inkább csak maradok a papával átélt élmények mesélésével. Szóval ott voltam oviban, és mint óvodás, nagyon jól ismertem a benti járást, mert minden nap az anyuval mentünk az oviba, mivel ő ott dolgozott, így jó volt a járás az üteg utcából a szegedi úti hátsó bejáraton járni be az oviba. Ezt csak azért mesélem el, hogy elképzelése legyen a kedves olvasónak, hogy is eshetett meg az, mikor a papa bekerült a Honvéd kórházba, (már akkor is nagyon jónak számított) én meg korán reggel bementem kakaózni hozzá! Anyu otthon hagyott, lelkemre kötötte, kisfiam, nem nyúlsz semmihez, nem késezel, nem tüzeskedsz, jó legyél, ne csinálj semmi rosszat! Addig én beszaladok a papához! – mondta. Ezzel nem is volt semmi, mert akkor a gyerekeket nem engedték be a kórházba szülői felügyelettel sem. Szigorúak voltak. Anyu a főbejárat fele ment, a Róbert Károly kőrúton van, én meg kifigyelve, mikor befordult a sarkon, gyorsan futva siettem a papámhoz a kórházba, anyu meg ne tudja! A tervem kivitelezése annyira sikerült, hogy már az utolsó falatokat ettem a papánál a kórházba, akkor megjelent édesanyám kitárt szemekkel. El lehet képzelni, mennyire meglepődött. Mi meg összenézve kuncogtunk papámmal a „bajszunk” alatt!

Anyu nem bántott érte, le sem szidott akkor, szerintem értékelte azt a leleményességet, hogy fegyveresen szigorúan őrzött katonai kórházba, hogy tudott egy 6 éves gyerek beszaladni a nagyapjához kakaózni! Ennek történet apropója mikor a nagyapám lepett meg engem mikor én kerültem kórházba, ez egy másik történet melyet később írok meg.

Benke László
Folytatom..