Amikor megkaptam a sorokat, az e-mailt, rögtön arra gondoltam, ez nem lehet, ez nem lehet igaz. Hiszen egy, vagy talán két hónapja még közöttünk voltál, mosolyogtál, viccelődtél, nem láttuk az arcodon a fájdalmat a szenvedést. Olyan voltál, mint máskor, talán csak egy kicsit szomorkás volt a nézésed, a tekinteted. Nem tudhattuk milyen iszonyatos, és emberfeletti küzdelmet vívsz az alattomos kórral. Csak Te tudhattad, hogy mennyi mindent kellett átélned, mennyi fájdalmat és gyötrelmet cipelsz a testedben és a lelkedben. Elmentél. Az Úr hazahívott magához. Délután is és most is gyújtottam érted gyertyát, és imádkozom érted Zsuzsa, a lelked üdvéért. Mert mást már nem tehetek, nem tehetünk érted. Bár tehetnénk, bár adhatnánk neked új életet, erőtől sarjadót, szivet megvidámítót, boldog, kacagtatót. De mi emberek vagyunk, és nem tehetünk már semmit.

Van valahol egy Istenünk, egy teremtőnk, aki most szólított téged és hazahívott. Ennyi volt, igy rendeltetett valahol. Valahol ahová Te most megérkeztél. De mi maradtunk, a gyengeségeinkkel, a fájdalmainkkal, a bűneinkkel. Te már megtisztultál, szabad vagy,

az örökkévalóság ölel át, és a lelked fel-fel röppenve közöttünk jár. Mert nem felejtünk el Zsuzsa. Hiányozni fogsz, már most is hiányzol. Várnánk hogy jössz az értekezletekre, várnánk hogy ott leszel a bulikon, várnánk téged. De Te már nem jössz el soha többé. És ez a "soha többé" a lelkünkbe vésődött. Kimondani is szörnyű. Most bennünket kollégáidat megérintett a gyász, a fájdalom. Csak ülök, verem a gépen a billentyűket, a bámulok a semmibe. Fájnak még a gondolatok is, a szavak is. Nézem a gyertya lángját, amely érted ég. Emlékezem, emlékezem azokra a percekre amiket együtt töltöttünk, a továbbképzést ahol együtt voltunk, a nyári bulit, a téli irodanyitó rendezvényt, és az utolsó januári oktatást idézem fel. Még ott voltál, még közöttünk...

És most a nagy semmi van. A hiányt, az űrt, amit magad után hagytál - nem lehet betölteni, mert VALAKI voltál, akit szerettünk és akit nem felejtünk el. Előrementél, oda ahová mi is menni fogunk, valamikor - amikor eljön a mi időnk is. És a megváltó Krisztus vezet minket tovább az utunkon. De Te még túl korán indultál el a halál mezsgyéjén, még lett volna dolgod itt a Földön, még oly sok minden várt volna rád, és még oly sok mindent hagytál itt dolgavégezetlenül.... De nem dacolhatunk Isten akaratával, el kell fogadnunk a fájdalmas valóságot. Még akkor is ha ott legbelül nagyon fáj...

Az Úr adjon lelkednek békét és örök nyugodalmat!