"Felnézel. Egyenesen rá. Látod szemében, amit máséban nem. Érzed pillantásában, tudja, őt akarod. Szemed tovasiklik, mint a menekülő kígyó a forró sivatag talaján.

Hallod szíved dobbanását, érzed egyre erősebb zakatolását. Zakatol akár egy vonat, egy fogaskerék, ami nem áll le. Hajtja valami, valami, de nem tudod mi. Egy láthatatlan erő, egy elfeledett érzés, ami oly rég volt.

Emlékszel még milyen volt?

Szárnyaltál, de leestél, ahogy a madár első szárnypróbálgatásainál. A földön maradtál, nem vágytál újra a magasba, a biztonságot választottad.

Múltak a percek, napok, hónapok és egy vágy született meg benned, egy érzés erősödött fel. Mellette, igen az ő közelében. Nem akartad hátat fordítottál neki, de már nem tudtál elmenekülni; elkapott, mint kitartó vadász űzött áldozatát.

Tudod nincs az a víz, ami eloltaná a szikrát mely szívedben született. A láng nem alszik el, csak erősödik, táplálva minden pillanattal, amit vele töltesz. Vágyakozol a közösen eltöltött percekért, de félsz, hogy nem fog beteljesedni az, amiért minden este imára kulcsolod a kezed, az, amivel minden éjszaka álmodsz.

Eltakarja a világosságot szemhéjad lassú lecsukódása, szempilláid gátat szabnak minden egyes fénynyalábnak, és legyen bármily fekete űr, te akkor is tisztán látod őt a sötétség legmélyéről is.

Igen. Ez a legszebb érzés, vágyakozni és várni a beteljesülésre; hogy szívetek egyszerre dobbanjon, gondolataitok egyre gondoljon, karotok egymásba fonódjon, életetek egybe forrjon. Egy életen át egymás mellett. S mikor már szemetekre hályog kerül, arcotokat mély ráncok vésik tele s hajatokba az ezüst keveredik el, akkor egymásra nézve tudni, érezni és mondani: Te vagy életem egyetlen szerelme.

Ez a kép lebeg gondolataidban, akár egy titkos palacküzenet az óceán kék habjai között, akár egy őszi magányos levél, mely a szél hátán repül a végtelen horizont felé.

Álmodozol, de most utoljára. Elég. Nincs tovább. S érzéseidet rácsok mögé zárod, elfordulsz a vágy elől, megtagadod éhes lelkedtől, hogy csak még egyszer beleharapjon ebbe a tiltott, mézédes ábrándba. Elhatárolni magad attól, ami oly mély és igaz. A várakozás gyötrelmes percei maradnak neked, egyre erősebben fojtogatva. A szorításból csak ő engedhetne: egy szóval, egy öleléssel, egy csókkal, de tudod nem várhatsz tovább, életed túl rövid, hogy ennek a vágynak élj.

Félve, igen, de tovább indulsz és az időre bízod szíved sebeinek beforradását.

Tudod, nem kéne már hinned benne, mégis reménykedsz, hogy minden reggel ad egy új lehetőséget megváltoztatva mindent, és a ti utatok is keresztezheti egymást, ki tudja, talán örökre."